Búcsúbeszéd

Kedves olvasók!

Hát... elballagtam. Emlékezetes nap volt, rengeteg emléket gyűjtöttem, hiányozni fog ez az iskola. Szerencsére több volt a nevetés, mint a pityergés, viszont volt osztályfőnök helyettesem hozzám intézett szavai rendesen megríkattak.
Az a megtiszteltetés ért, hogy megírhattam és (remegő) lábakkal felolvashattam az osztályom búcsúbeszédét.

Immáron ez a nyolcadik alkalom, hogy itt állunk, arra várva, hogy lezáruljon a tanév, csakhogy ezúttal búcsúznunk kell, diákként többet már nem térhetünk vissza. Lehetünk mi bármilyen izgatottak a középiskola után vágyódva, üresség kong bennünk, ha arra gondolunk, hogy többé nem színesítjük ezt az iskolát.
Ha megkérdeznék, hogy mi fog a legjobban hiányozni jövőre, azt felelném: a Krúdy-lét, a tudat, hogy eme csodás közösség tagja vagyok. Az apró dolgok, mint például a büfé előtt tolongó sor, mely sosem szűnik meg, arra ösztökélve az idősebbeket, hogy nemes egyszerűséggel bevágjanak a kisebbek elé. Nehéz elképzelni a mindennapjaimat a folyosó idegtépő, mégis otthonos zaja, a lábakat megedző lépcsőmászás, a tanárok időről időre meglágyuló tekintete és diáktársaink mosolya nélkül. Ezek a dolgok emlékeztetnek arra, hogy ennél szebb általános iskolai éveink nem is lehettek volna.
Szívem szerint egyesével ráznék kezet minden pedagógussal, aki akár egy helyettesítő óra keretéig is képes volt megbirkózni a szokatlan társaságunkkal. Az az osztály voltunk, akit sokan szerettek, ennek ellenére előfordultak kisiklások, összezördülések, melyek gyakran vezettek véres polgárháborúhoz. Ezek orvoslása képtelenség lett volna két alsós tanárnőnk, Holdampf Ági néni és Bihari Ági néni nélkül, akik odaadásukkal, lojalitásukkal és megértésükkel ajándékozták meg ezt azt osztályt. Sosem tudjuk majd eléggé meghálálni nekik. A Szkájvókör királyság teljhatalmú ura, az utánozhatatlan humorú Péter bácsi terelt minket tovább az úton, pontosságra és udvariasságra tanítva. Hasonló hálával tartozunk minden felsős tanárunknak, legyen szó történelemről, földrajzról, technikáról vagy etikáról, minden órával egyre közelebb kerültünk ahhoz, hogy egy szélesebb képet kapjunk a világról.
Az évek alatt jócskán megcsappant a létszámunk, ma már mindössze tizenhat főből áll a társaságunk. Sokan már egészen apró, óvodás koruk óta ismerik egymást, mások csak néhány éve csatlakoztak hozzánk. Sőt, olyan is akadt, ki Kínából tért vissza hozzánk. Az elmúlt nyolc esztendő kíváncsi gyerekekből még kíváncsibb kamaszokká érlelt minket, egyre csak nőttünk, okosodtunk és változtunk. Életre szóló barátságok köttettek, más kapcsolatok darabokra hullottak, szerelmek szövődtek, és újra meg újra kibontakozott a nemek háborúja. A mai napon örökre búcsút veszünk egymástól, szétszéledünk, viszont az emlékek halhatatlanok maradnak, bárhogyan is alakul az életünk. Őszinte mosollyal gondolunk majd vissza Zalánra, aki egy, a termünkben tanyázó egértől menekülve sikítva rohant ki a folyosóra, Ádám azon trükkjére, mikor telefonja a kicsöngő hangján szólalt meg, így előbb véget vetve az óránknak, Linda őrült arckifejezéseire, netán a Petike számára gyűjtött adományra.
Nem tudhatom, hogy mit hoz a jövő, de egy dologban biztos vagyok: ha a gimnáziumban megkérdezik honnan érkeztem, büszkén vágom rá, hogy a Krúdyból.

Nos, mit gondoltok?

Legyen szép estétek,

Bia