Kedves olvasók!
Nem tervezek hosszú bejegyzést, mindössze a pillanatnyi gondolataimat szeretném elétek tárni. Az utóbbi időben nehézségeim akadtak a történetemmel, melyet szeptemberben szeretnék közzétenni. Túl merészen válogattam össze a szereplőgárdát, hiszen a két főbb karakter nem feltétlenül esik a szerethető kategóriába, alaptermészetük lévén. Bizonytalan vagyok azzal kapcsolatban, hogy mennyire fogja elnyerni az olvasóközönség tetszését az alaptörténet, valamint kétségeim támadtak azzal kapcsolatban, hogy képes vagyok-e a női hősnő egyéniségét hitelesen megalkotni és jellemfejlődésen keresztülvinni. Nevetségesen elszámoltam magam, így sokkal tovább fog tartani a fejezetek papírra vetése, mint azt eredetileg gondoltam. Csakhogy minden alkalommal, mikor ezzel kapcsolatos aggályaim támadnak, felteszem magamban a kérdést:
Élvezem, hogy ezt csinálom?
A válasz minden alkalommal igen. Élvezem, hogy a szereplőkön keresztül üzenetet továbbíthatok másoknak, élvezem, hogy a saját fantáziavilágomban kedvem szerint alakíthatom életüket, élvezem, hogy alkothatok valami maradandót. Engem jobb kedvre derít és csak ez számít.
Az élet tényleg túl rövid ahhoz, hogy olyan dolgokra pazaroljuk, amik nem tesznek maradéktalanul boldoggá. A kötelezően végrehajtandó feladatainkon kívül - mint például a tanulás, a takarítás, az evés és az alvás - csak olyasmikkel szabadna töltenünk az időnket, amik felvidítanak. Ha valami nem derít jobb kedvre, nem varázsol mosolyt az arcodra, akkor tedd fel magadnak a fentebb látható kérdést. De ha valami drasztikusabbra vágysz, akkor ez is megteszi: Ha ebben a percben meghalnék, boldogan távoznék?
Brutálisan hangzik, de így kellene élnünk. Ez persze nem egyenlő azzal, hogy minden téren önzőnek kell lennünk. Az önzetlenség segíthet abban, hogy jobb embernek érezzünk magunkat és boldogabban térjünk nyugovóra, hiszen ha teszünk valami igazán jót, ami hozzátesz valaki más életének pozitív irányba terelődéséhez, akkor már megérte élnünk. Nem tudhatjuk, hogy hány lehetőségünk van. Lehetséges, hogy miután testünk elporlad, a lelkünk egy sokkalta csodásabb helyen éled újra, azonban előfordulhat, hogy újra és újra végigjárjuk ezt az utat, reinkarnálódunk, viszont az is megeshet, hogy ez az egyetlen esélyünk arra, hogy éljünk.
Ugyanígy abban sem lehetünk biztosak, hogy mennyi van még hátra. Ez nem a Lopott idő alternatív dimenziója, ahol másodpercre pontosan tisztában vagyunk vele, hogy mikor lélegzünk utoljára. Ez a való élet, ami itt és most játszódik. Nem számít, hogy mikor ragadott el a vég, mert ha teszel róla, hogy boldog legyél és megküzdesz az álmaidért, akkor szinte mindegy, hogy évekből mennyi jutott. Hiszen lehet száz esztendeig keserűen tengődni, valamint lehet negyven évig felhőtlenül élni.
Egyik kedvenc angoltanárom nem értett igazán a földrajzhoz, de így is releváns dolgokra tanított meg egyetlen tanév leforgása alatt. Szerinte van egy másik jelentős kérdés, melyet időről időre fel kell tennünk magunknak:
Fog számítani harminc év múlva?
Nincs értelme olyan dolgokon éjszakákon át agyalni, melyeknek tíz, húsz, harminc vagy negyven év múlva semmi jelentősége nem lesz. Tudjátok, minden értünk történik.
Őszintén remélem, hogy sikerült elgondolkodtatnom, azt hiszem, hogy ez volt a célom. Gyakran törnek rám ilyen és ehhez hasonló mély gondolatok, melyeket jobb kiírni magamból.
Hogy tetszett? Szerinted mellőzzem az ilyesfajta gondolatokat ezen az oldalon, vagy élvezted az eszmefuttatást, és szívesen olvasnál hasonlóakat? Izgatottan várom a véleményedet!
Szeretettel és köszönettel,
Bia
.jpg)
