Scott

Kedves olvasók!

Ez a néhány bekezdés már szinte a blog kezdete óta a számítógépemen csücsül. Nem voltam benne biztos, hogy ilyesmi érdekelne titeket, nem tartottam helyénvalónak, hogy ezt a személyes tapasztalatot itt osszam meg veletek. Azonban a kérdőív válaszait böngészve - ezúton is köszönöm mindazoknak, akik kitöltötték - arra jutottam, hogy talán mégis megpróbálkoznék vele, ráadásul az időzítés tökéletes, hiszen tulajdonképpen egy tanárról szól a bejegyzés. Kizárólag azoknak ajánlom a következő sorokat, akik kíváncsiak egy velem történt, néhány évvel ezelőtti, szomorú esetre.

Fiatalkorom ellenére sok olyan ember lépett már be és ki az életemből, akiket sosem fogok elfelejteni. Legyen szó óvodáskori barátnőkről, elhunyt családtagokról, vagy bárki másról. Ha tanárokra kerül a sor, akkor az a fajta vagyok, aki a legtöbbel jó kapcsolatot ápol, viszont mindig van az az egy, aki imádok. Kétnyelvű programba jártam, ezért számos anyanyelvi angoltanárom volt már, ők pedig sokban eltérnek az itthoniaktól, másmilyenek a nevelési, tanítási módszereik.

Scott harmadiktól hatodik közepéig színesítette a tanári gárdát nálunk, a maga barnás, őszülő hajával, melyet a levágatása előtt mindig copfba fogott, és azzal a ténnyel, hogy sosem fogjuk megtudni mennyi idős, lehetetlen volt kiszedni belőle. Az első pillanattól fogva kedveltem, megvolt benne az a humoros kedvesség, amely jókedvre deríti az embert. Ő vezette a Drama Club névre hallgató színjátszó körünket, amiben olyan meséket dolgozott át - angolul, határtalan humorral megspékelve - és adatott elő velünk, mint a Hamupipőke (ebben címszerepet kaptam), Hófehérke (itt az első törpe voltam, aki mindig kirúgta a nyolcadik jelentkezőt) és Csipkerózsika (az enyhén dilis herceg szerepének büszke tulajdonosa voltam). Ezeken az éveken át mindig a szerda volt a kedvenc napom, ilyenkor tartottunk próbákat.

Nem tudnám ésszerűen elmagyarázni, hogy miért szerettem őt ennyire. Emlékszem, minden táborban ott volt velünk, folyton mellette lófráltam az erdőben, nem lehetett elállítani mellőle. Harmadikban az egyik hajnalon a segítségünkre volt, mikor beszökött hozzánk egy lódarázs és kedvére csipkedte a szobánkban lévőket, negyedikben pedig mellette sírtam ki magam, az éjszaka közepén.

Első óránk matematika volt azon a napon, hatodikban. Egy teljesen átlagos napnak indult, a tanárnő viszont engedte, hogy a jelentés után Scott szóljon pár szót. Egy mondatban bejelentette, hogy távozni fog év végén. Megállt az idő, ráadásul gonosz módon nem szünetben tette meg ezt, így vissza kellett fojtanom a feltörni készülő könnyeimet. Mintha tegnap lett volna, még a szemem előtt van, ahogy rám pillant és halkan odasuttogja, hogy I'm sorry. A harmadik szünetben kint kellett lennünk az udvaron - megszállott osztályfőnök -, így ő is kijött az ajtó elé, a lépcső tetejére, ahol akkor éppen én is tanyáztam. Könnyes szemekkel ölelt át, pedig eredeti tervei szerint a búcsú még borzasztó messzi volt, akkor éppen novembert írhattunk. Ugyanúgy folytatódtak a próbák, bár egy alkalommal elcsuklott a hangja az elköszönés után.

Egy napon bejelentették, hogy nincsen, tehát beteg. Két hétig, vagy talán annál tovább volt távol az iskolától, egy délután azonban elcsíptük, a cuccaiért jött be - így visszagondolva, már akkor rá kellett volna jönnöm. Soha többé nem láttam. Abban a hitben éltünk tovább, hogy visszament Nagy-Britanniába, ezt az információmorzsát kaptuk a tanároktól.

Hatodik végén egy óra előtt bejött hozzánk Bill, egy másik angoltanár, azzal, hogy beszélni szeretne velük. Tudtam, éreztem a zsigereimben, hogy Scottról lesz szó, azt viszont, hogy mit is szeretne megosztani az osztállyal, csak halványan sejtettem. Scott azért tért vissza a szigetországba, mert súlyos egészségügyi problémái voltak, amikről ő maga sem tudta, hogy milyen súlyosak. Elhunyt.

Azt kívánom, hogy bárcsak komolyan, rendesen el tudtam volna búcsúzni tőle. Bárcsak lett volna alkalmam emlékeztetni arra, hogy mennyire sokat jelentett számomra, bár búcsút inthettem volna neki, úgy, ahogy azt illik. Bárcsak megölelhettem volna, utoljára, arra biztatva, hogy legyen erős és sose felejtsen el. Igazságtalanságnak érzem, hogy ezeket nem tehettem meg.

Ilyenkor kívánom azt, hogy létezzen az a bizonyos hely, ahol a halott személyek összegyűlnek, hogy majd újra találkozhassunk az út végén.