Felnövünk?

Kedves olvasók!

Ismét Felnőni vagy nem felnőni című cikksorozatomat bővítem ezen bejegyzéssel, mert eszembe ötlött egy ezer évvel ezelőtti butaságom, ez pedig kérdéseket vetett fel bennem.

A téma elég egyszerű: miért vagyunk gyerekek? Véleményem szerint egyetlen dologért: hogy élvezzük a gondtalan életet, akár csak néhány éven át. Gondoljunk csak bele: egy óvódás, kisiskolás gyermek egy egészen más világot él, mint mi. Az ő agyában nem keringenek tételek, nem fertőzte még meg a pénz, ártatlan és ártalmatlan, naiv és bohó. Azért vagyunk gyerekek, hogy minél több dolgot megtanuljunk, hiszen minél fiatalabb valaki, annál fogékonyabb például a nyelvekre is. Azért, hogy megkérdezzük a felnőtteket, azért, hogy felnézzünk rájuk és tiszteljük őket, rájuk akarjunk hasonlítani. Azért, hogy higgyünk valamiben, a Mikulásban, a Jézuskában és a Húsvéti nyusziban. Azért, hogy féljünk a sötétben, rettegjünk az olyan lényektől, mint a boszorkányok vagy a szörnyek, és tartsunk a szellemektől - érdekes, hogy ezeket gyakran nem is nőjük ki. Azért vagyunk gyerekek, hogy felnőjünk.

Emlékszel még, hogy gyerekként mennyi hülyeség forgott a fejedben? Nem szeretném kifejteni, hogy nekem milyen elképzeléseim voltak például a közösülésről. Eleve a bejegyzésem ötletét az a beteg gondolata adta, melyet szeretnék megosztani veletek:

Sokszor tapasztaltam már a közeli barátnőimmel - gondolom Te is -, hogy egy rugóra jár az agyunk. Talán másodikosok lehettünk, mikor kidolgoztunk erre egy teóriát. Nem is tudom melyikünk vetette fel először annak gondolatát, hogy a megszokott számból vetted ki a szót helyett inkább a kifacsartam az agyadból kifejezést használjuk az megfelelő pillanatban. Ez még így rendben is lenne, csakhogy arra is rájöttünk, hogy ez miként lehetséges. Megpróbálom pici-Biát szó szerint idézni:

Kinyitom a fejedet, kiveszem az agyadat, kifacsarom egy tálba aztán megiszom.

Hátborzongató gondolat.

Ezen szép kor után átlépjük a rettegett kamaszkor küszöbét. A szüleinkkel való állandó vitázás, érzelmeink hullámázása és saját magunk megismerése csak néhány azon elemek közül, melyekkel együttjár ez a korszak. Talán ez a legrövidebb életünk során, mégis egyben a legelképesztőbb és legrettenetesebb. Még éppen nem vagyunk felelősségteljes felnőttek, a gyerekkorból viszont már kinőttünk. Ez a köztes állapot idézheti elő azt, hogy néhány év alatt a kettő között ingázunk. Plüssmackókkal alszunk, miközben fontos döntéseket hozunk a jövővel kapcsolatban, ugyanúgy nevetünk saját szeleburdi viselkedésünkön, mint a mocskosabb poénokon. Mindent beleadva tanulunk, kitárul előttünk a világ, egyre közelebb vagyunk ahhoz, hogy megértsük lényegét, miközben olykor-olykor visszakanyarodunk szeretett Disney meséinkhez, gyerekes szokásainkhoz és félelmeinkhez. Mindezt miért? Hogy aztán felnőhessünk.

Hogy miért növünk fel? Ez talán sosem fog kiderülni.

Van egy jobb kérdésem: felnövünk egyáltalán?

További kellemes nyarat kívánok,

Bia