Kalandvágy

Kedves olvasók!

Meséltem már Nektek arról a bizonyos humán tehetséggondozó táborról, melyen néhány hete részt vettem, ennek a terméke a következő rövid novella is. Egy dalra kellett karaktert és cselekményszálat formálni, ez volt az El Carretero, ami egy spanyol nóta, a linkre kattintva elérhetitek.

Mindig is a természet volt a kedvenc helyem. De nem ám azok az ócska parkok a nagyvárosok szívében, hanem a vad, burjánzó, hamisítatlan természet, amely lenyűgöz és feltölt. Imádtam a közös családi túrázásokat a hegyekben, az iskolás kalandtúrákat, a barlangászásokat. Lenyűgözött az elemek puszta ereje, az állat- és növényvilág ösztönössége. Így kezdettől fogva állatkertben akartam dolgozni, közel lenni az élőlényekhez, gondozni és etetni őket, úgy gondoltam, hogy számomra ez a legmegfelelőbb hivatás.

Azonban közel az ötvenhez már nem éreztem azt a lelkesedést, ami fiatal koromban itt tartott a dallasi állatkertben. Ráébredtem, hogy korántsem voltam olyan közel a természethez, mint ahogy azt gondoltam. Ketrecről ketrecre, irodáról irodára járni nem ad valódi kielégülést egy olyan középkorú férfi számára, aki világéletében a dél-amerikai dzsungel szerelmese volt. Sajnos úgy éreztem, hogy olyanra pazaroltam az életem, amit nem is élveztem igazán. Sosem jártam igazi esőerdőben, csupán természetfilmeken láthattam, hogy milyen lehet. Csakhogy én érezni akartam a magas, fullasztó páratartalmat, az élelemért vagy a fényért vívott küzdelmet, a naponta lezúduló esőt, az élet visszhangját a fák között.

A többiek az állatkertben nem igazán értették, hogy mi a problémám, hiszen szerintük ennél közelebb nem lehetett kerülni a természethez, nekik elég volt belülről látni egy ketrecet ahhoz, hogy magukba szívják, nekem viszont nem. Én szabadnak akartam érezni magam, megállíthatatlannak.

Egyetlen akadály volt, a pénz. Nem takarítottam meg életem során annyit, hogy egyedül finanszírozni tudjak egy ilyen utazást. Viszont mikor édesanyám váratlanul meghalt, keserédes szájízzel figyeltem, ahogy kinyílik előttem a világ.

Négy hónapot töltöttem Dél-Amerikában, ebből hármat az Amazonas mélyén, megélve mindazt, amire vágytam, és még sokkal többet. Ezért ülhetek most itt előttetek, azonban mielőtt elmesélném nektek a kalandjaimat, csukjátok be a szemeiteket és hallgassátok meg ezt a muzsikát, majd mondjátok el, hogy milyen kép jelenik meg előttetek. Ez az El Carretero.

Hogy tetszett a novella? Szívesen látnál hasonlókat? Hogy tetszett a zene? Benned milyen érzéseket keltett?

Szeretettel,

Bia

5 érv a nyár mellett

Kedves olvasók!

Bizonyára észrevettétek a gyönyörű, káprázatos új külsejét a blognak. Mindezt Sam Rownak, fantasztikus szerkesztőmnek és kedves barátnőmnek köszönhetem (a nevére kattintva elérhetitek a blogját, emailje pedig: samross.sisi@gmail.com). Nagyon hálás vagyok neki, amiért mindig a rendelkezésemre áll, és hihetetlen, de tudja mit akarok, még akkor is, mikor én nem. Köszönöm! ♥

Mivel a szúnyoggyilkoló évszak már javában tombol, és majdnem mindenki percenként törli a verejtéket a homlokáról, mint a nyár legnagyobb imádója, kötelességemnek érzem, hogy megosszam veletek azt az 5 fő okot, amiért ez a kedvenc időszakom.

1. A hosszú nappalok. Egyszerűen imádom, hogy mikor este nyolckor zötyögök hazafelé, nem kell tartanom a sötét utcáktól, hiszen tökéletesen világos van.

2. Az iskolaszünet, bár ez magától értetődik. Olyan megnyugtató, hogy a kötelezőkön kívül nem kell aggódnom a suli miatt, nincsenek dolgozatok, felelések, vizsgák, vagy hosszadalmas tanulással töltött órák.

3. Nincs szükség kabátra, sapkára, sálra. Tegnap, megérkezve a német tanáromhoz kibújtam a papucsomból és már készen is voltam. Nem kellett kibújnom egy hatalmas kényszerzubbonyból, nem kellett lefejtenem magamról azt a sok meleg réteget, nem kellett csizmát leszenvednem magamról, megspóroltam legalább tíz percet.

4. Meleg van. Bár lehet, hogy ez csak engem dob fel ennyire (fázós típus vagyok, számomra a nyár a kánaán), mert szinte mindenkitől a panaszkodást hallom, pedig egész télen csak erre vártak. Nagymamám mindig azt mondja, hogy az idő mindig olyan, amilyennek lennie kell, tehát örüljünk a szikrázó napsütésnek és élezzük ki, amíg tart. Visszasírjuk majd, mikor jön a fagy.

5. Szabadság. Lehet, hogy csak én érzem így, de véleményem szerint a nyár tele van lehetőségekkel, melyeket ki kell használni. És nem feltétlenül a fesztiválozásra gondolok, hanem arra, hogy ilyenkor az ember oda megy, ahova akar, azt eszik, amihez kedve szottyan, akkor mos hajat, amikor éppen ráér, és addig fekszik a strandon, ameddig rákvörösre nem ég. Ilyenkor mintha kevésbé számítana, inkább csak az adott pillanat a fontos.

Észrevettétek, hogy ahogy haladtam előre, egyre több mondanivalóm lett? 

Tetszett a bejegyzés? Egyetértesz velem? Miben igen, miben nem? Melyik a kedvenc évszakod és miért?

Szeretettel,

Bia

Forróvíz-visszatérővezeték a fűtési ellenáramú vezetékhez

Kedves olvasók!

Múlt héten egy négy napos humán tehetséggondozó táborban volt szerencsém gyarapítani a tudásom. Készítettünk kisfilmet kortárs versről, beszélgettünk a slam poetryről, jártunk múzeumban, kreatív írtunk zenére, végeztünk hosszú elemzést, tehát jó mélyre vetettük magunkat, ami az irodalmat és annak határterületeit illeti. Ezen csodás - bár gyakran nagyon fárasztó - utazás alkalmával ismerkedtem meg a következő Laár András kortárs verssel, amihez nem is fűznék semmit, szerintem magáért beszél.

Hallga csak!

Nem a beléndeklelkű éj küldi ránk lomha pillangó képében

Iszonyú mérgű ostorát?

Vagy a szél, mint egy rozsdás vastövis, tépi sebesre

A levegő sápadt vásznait?

Esetleg kékellő lábnyomom e földi porban

Messze csörgedező patakként fürdeti

Juharfa képében megbúvó éjjeli árnyak

Süvöltő jajszavát?

... Vagy ez csak a forróvíz-visszatérővezeték

A fűtési ellenarámú vezetékhez?

Hogy tetszett a vers? Vettél már részt hasonló programokon? Hogy viszonyulsz a kortárs versekhez?

Szeretettel,

Bia

Röhögj az élet képébe!

Kedves olvasók!

Azt hiszem végérvényesen kijelenthetjük, hogy ez a blog nyári blog lesz. Engem tesz a legszomorúbbá, de be kell látnom, ha valami nem megy, és ez most a suli melletti írás. Sajnos képtelen vagyok rá, minden tiszteletem azoké, akiknek megy, de egyszerűen így is ketté áll a fülem minden este, az írás már nem fér bele. Sajnálom, ha valaki csalódott bennem és a blogban, tőlük bocsánatot kérek. Ettől eltekintve viszont ötletekkel felvértezve nézek szembe ezzel a nyárral, remélem minden cikkemre jut majd időm, azonban tapasztalatból inkább nem ígérek semmit.

Az alábbi cikket már régóta terveztem, most pedig végre sikerült megvalósítani, ám itt leszögezném, hogy elsősorban magamnak szól, majd meglátjátok miért.

Életünk során talán minden egyes nap ér minket valamilyen váratlan stresszhelyzet, melyre nem tudunk előre felkészülni, hiszen villámcsapásként ér minket. Ilyen az, mikor első órában egy bejelentetlen dolgozattal találjuk szemben magunkat, vagy mikor egy hosszú nap után lázas kutakodások közepette kiderül, hogy nincs nálunk kulcs, a szülők meg még sehol. Ilyen és ehhez hasonló alkalmakkor hajlamosak vagyunk az idegrohamra, vagy a teljes elkeseredésre. Én például nagyon fel tudom húzni magam a legkisebb dolgokon is, mint például a málnás joghurt hiánya, melynek jóízű elfogyasztására egész nap készültem. Alapvetően kedves, mosolygós egyénnek tartom magam, de ember legyen a talpán, aki hozzám mer szólni, mikor valami nem úgy sül el, ahogy azt én elterveztem. Hozzáteszem, hogy szerintem ezzel nem vagyok egyedül.

Véleményem szerint azonban teljesen másképp kéne hozzáállni az élet olykor kifejezetten szívatós fordulataihoz. Néhány évvel ezelőtt anyukám pár hónapig egy ezeréves kocsival járt, melynek ha becsaptuk az ajtaját, az be is záródott. Így párszor előfordult, hogy bezártuk a kulcsot. Addig nem volt semmi gond, míg ez a ház előtt történt, hiszen kéznél volt a pótkulcs. Ám mikor a város szélén, egy áruház parkolójában sikerült ellehetetlenítenünk az autó mozgásba hozását, az viszonylag kellemetlen, főleg, ha az ember időre megy valahova. De nem pánikoltunk, egyszerűen csak nevettünk. Két órát kellett várnunk az autó mellett ácsorogva a pasasra, aki felpattintotta az ajtót, mi mégis nevettünk az egészen. Hiszen miért is izgultunk volna? Felhívtunk mindenkit, akit kellett, szóltunk, hogy ne várjanak, amúgy pedig nagyon mókás volt különböző felületeket keresni a kocsin, amire ráülhetnénk anélkül, hogy behorpadna.

Tehát ne izguljunk a váratlan dolgozatoknál, csak szedjük össze a gondolatainkat, ha pedig tényleg nem konyítunk az adott anyaghoz, akkor sem dől össze a világ, javítani mindig lehet, még a legkiválóbb tanulóknak is becsúszhat olykor-olykor egy rosszabb jegy. Bedugul a busz egy forgalmasabb útszakaszon? Ha idegeskedsz azzal nem sodrod el az utadból a hosszú kocsisort, helyette inkább találj ki egy frappáns nyitómondatot, mellyel megmosolyogtatod társaidat, mielőtt elnézést kérsz a késésed miatt. Összefutottál egy ismerőssel a szupermarketben, és enyhén szólva nem a legjobb pillanatban talált meg (értsd: #nomakeup, zsíros haj, melegítő)? Kit érdekel mit gondol rólad? Ha többé nem keresi a társaságod, mert ez alapján ítél meg, akkor te jársz jobban. Ha kizárod magad a lakásból, csöngess be az egyik kedves szomszédhoz vagy indulj felfedezőútra a közelben. Hozd ki a legtöbbet az adott helyzetből, mert az élet túl rövid ahhoz, hogy folyton aggódj.

Röhögj az élet képébe!

Hogy tetszett a cikk? Kerültél már hasonló helyzetbe? Hasznosnak találtad a leírtakat? Milyen írásokat látnál szívesen?

Szeretettel,

Bia ♥

Dió

Dió nyüszítésére ébredtem. Egészen halkan vonyított a lassan otthonává váló babakocsiban, én mégis szinte azonnal felriadtam. Megnéztem, mi okozhatja a méltatlankodását. Álmában rúgkapált aprócska szürke lábacskáival, talán a múlt heti eseményeket élte meg ismét, akkor sebesült meg. Egyik éjjel a telepre tévedő kóbor kutya szaglászni, majd kisvártatva harapdálni kezdett, fene se tudja miért. Dió pedig a maga néhány centijével azonnal a segítségemre sietett, mivel az éjszaka korábbi részét a kocsmában töltöttem, így nem tudtam megvédeni magam. Ezután kényszerült a babakocsiba.
A nap már felkelt, de emberek még nem jártak az utcán. Kicsit összébb húztam magamon a pokrócomat, mert hűvös téli szél fújt végig a házak között. Egy pillanattal később nyílt az első ajtó és munkába készülő felnőttek, iskolába igyekvő gyerekek battyogtak kifelé.
A Tesco-s szatyromban turkáltam reggeli után nézve. Tegnap kaptam egy száraz zsemlét, amit mostanra tettem el. Előhúztam és falatozni kezdtem. Párizsi is járt hozzá, így igazi fejedelmi lakomában lehetett részem.
Nem sokkal később egy pap sétált végig a szemközti járdán. Hosszú, fekete reverendát viselt, nyakában hatalmas kereszt lógott, melyet olykor-olykor megsimított, mielőtt betért volna az egyik házba. A feleségem jutott eszembe, a menyegzőnk. A felejthetetlen nászút, valamint a biztonságos otthonba való hazatérés. Csakhogy Klára beteg lett. Az én egyetlenem, aki az élet minden sorscsapásával megbirkózott, térdre kényszerült. Nem számított, hogy mennyi pénzt, energiát, szeretet öltünk bele, többé nem állt talpra. Miután a kórházi kezelésekre, műtétekre és gyógyszerekre minden pénzünk ráment, lassan nem bírtam nézni, ahogy a szerelmem leépül, és az italhoz nyúltam. Elvesztettem az állásomat, elvesztettem a feleségemet, aki élete utolsó szakaszát a babakocsiban töltötte, és elveszítettem az otthonomat. Ezután pártolt el tőlem sivár életem utolsó reménysugara, a fiam. Szégyellem beismerni, de nem bántam jól vele. Mindig is úgy véltem, hogy egy gyereknek pénzre van szüksége a felhőtlen élethez, azt pedig meg is adtam neki, csak sajnos kölcsönös szeretetben nemigen bővelkedett a kapcsolatunk. Így mikor anyagi javakkal már nem tudtam magam mellett tartani, elvesztettem őt is. Ma már megadnám neki az igényelt szeretetet. Bármit megadnék azért, hogy mellettem legyen.
Mi maradt hát számomra? Egy árva kutya, aki valószínűleg hamarosan meghal. Néhány környékbeli, aki megszán némi pénzzel és étellel, de azt is csak szánalomból teszik. Más semmi. Nincsen lakásom, melyet kedvem szerint fűthetek, hogy ne kelljen aggódnom a téli fagyoktól éjszaka. Nincs egy ágyam, ahova ledőlhetek a nap végén, és ahol mellém gurul a feleségem. Nincsenek falaim, nincs fedél a fejem felett, mely biztonságot nyújthatna, teljesen ki vagyok szolgáltatva. Nincs fürdőszobám, ahol tiszta külsőt és megjelenést varázsolhatnék magamnak egy állásinterjúra. Nincs hűtőm tele finomabbnál finomabb ételekkel. Nincs semmim.
Ebédidő volt, mikor Dió felébredt és éhes arcot vágott. Pár napja az a furcsa arcú nő észrevette, hogy nem ugrándozik körülöttem, ahogy szokott, és addig nem hagyott békén, amíg el nem meséltem, hogy mi történt vele. Erre aztán egy hatalmas adag kutyaeledellel tért vissza másnap. Az egyik ilyet betettem Dió mellé, hadd falatozzon.
Egy kisfiú közeledett felém iskolatáskával a hátán, ami nagyobb volt, mint ő maga. Alufóliába csomagolt szendvicset tartott a kezében, melyet már jó néhány méterrel odébb felém nyújtott. Mikor elég közel volt, kezembe nyomta és bizonytalan arckifejezéssel bámult rám. Gyermeki ártatlanság csillogott mélybarna szemeiben, egészen a fiamra emlékeztetett. Rámosolyogtam. Vidáman szökdelt vissza a kocsiban váró anyukájához.
A szatyrom mélyére süllyesztettem a kincset. Ekkor vettem észre, hogy mennyire meg volt tömve az éléskamrám. Próbáltam fejben összerakni, hogy miket kaptam a héten, csupán azért, mert itt ültem az út szélén, és mert tudták, hogy nem kell félniük tőlem. Becsiccsentve is legfeljebb kidőltem valahol, sosem üvöltöttem senkivel, nem bántottam senkit. Kaptam elegendő ételt, ünnepekkor még jó minőségű italokat is. A pokrócokat is a furcsa arcú nőnek köszönhettem, a szomszédja pedig téli ruhákkal látott el. A fiatal egyetemista gyakran beszélgetett velem a vizsgái előtt, pedig sosem szolgáltam rá, morcosan bólogattam mindenre, amit mondott. Miért nem mosolyogtam rá? Miért állt mégis szóba velem? Hirtelen egészen forrónak éreztem ezt a csípős januári délutánt. Olyan érzés keringett a testemben, melyet már évek óta nem tapasztaltam. Hálás voltam.
Felkerekedtem és magam előtt tolva az ebet a közeli kis Tescohoz bandukoltam, ahol beszereztem néhány dolgot. Mire kiértem, már besötétedett. Hűvös szél süvített végig az üzlet mögötti parkon, szinte fájt. Az emberek már hazafelé siettek meleg otthonaikba. Lekuporodtam az egyik padra, a nyüszítő Diót pedig kiemeltem a babakocsiból és magam mellé fektettem, hogy a saját testemmel melegíthessem. Elégedetten hallgatott el. Ahogy elnyomott az álom, habkönnyűnek véltem magam, és valamiféle békesség, megnyugvás árasztott el.

Kedves olvasók!

Szeretem a magam kis szokásait, most mégis úgy döntöttem, hogy felrúgom őket. Valamiért úgy éreztem helyénvalónak, ha a végén üdvözöllek benneteket, a végén magyarázok.

A magyartanárom benevezte az osztályt a Szépírók Társaságának egy pályázatára, melyre ezen általam írt mű volt az egyik beküldött. Az alapötlet valamint a cselekményvezetés csoportmunka gyümölcse, az én dolgom a megformálás volt. Ennél többet nem szeretnék hozzáfűzni, mindenki levonhatja belőle a maga tanulságát.

Szeretettel,

Bia

Késhet a tavasz, ha már itt a tél?

Kedves olvasók!

El nem tudom mondani, mennyi gondolat kering bennem. Olyan borzasztó, hogy nem adhatok ki magamból mindent, ami odabent van, hiszen alig jut időm írni, és ez a legfájóbb abban, ha az embernek kevés szabadideje van - nem jut idő arra, amire igazán kéne. És akkor még nem beszéltem a youtube-függőségemről, mely kielégítetlen szeptember óta, a szobámról, melyben a kupleráj kezd konstanssá válni, valamint a kipihentségről, mely olyan ritka vendég mostanság. Sajnos vagy nem sajnos, de a prioritási listám legelején jelen pillanatban a tanulás áll, és annyi felesleges dolgot kell a fejembe erőltetnem. Persze ki vagyok én, hogy panaszkodjak? Nem vagyok egyetemista, idén csupán angolból érettségizem, szóval küldöm az energiát mindnyájatoknak, akiknek sokkal rosszabb, mint nekem. Kitartás!

Nem olyan régen elmélkedő fogalmazást kellet írnunk irodalom órára, melynek a kipofozott változatát tárom most elétek, fogadjátok szeretettel! Remélem erőt tudtok meríteni az írásomból.
Ó, és az előző volt a századik bejegyzés. Köszönöm nektek! ♥

Percy Bysshe Shelley 1819-ben eltalálta a lényeget: „késhet a Tavasz, ha már itt a Tél?” – írta, ami akár a modern világ megszállott pozitív gondolkodóinak alaptétele is lehetne, amellett, hogy az Óda a nyugati szélhez című csodálatos vers utolsó sora.

Az idézet egy feje tetejére állított évszak-toposz. Valahogy úgy lehetne értelmezni, hogy nincs okunk keseregni a tél miatt (mely az elmúlást jelképezi), hiszen bármi történjék, utána biztosan megérkezik a megváltást jelentő tavasz. Így tehát ez a természet törvénye: ha valami történik velünk, sorscsapás, haláleset vagy bármi elszomorító, akár aprócska dolog is lehet, ne essünk kétségbe, elvégre utána csak valami elképesztő következhet. Talán közhely, talán elcsépelt életbölcsesség, mégis igaznak bizonyul. Ami leginkább mellette áll, az maga a tapasztalat. Ha végigtekintünk életünk elmúlt évein, hullámvölgyekkel találkozunk. Egyszer fent – máskor lent; semmi sem állandó, így a rosszkedv sem.

Persze a gondolat más oldalról is megközelíthető. Az élet örömeit nem tudnánk értékelni, ha folyamatosak lennének. Küzdelem nélkül mit ér a siker? Így miután átvészeljük a kellemetlenségeket, kárpótlásként megkapjuk a vidámságot, melyet így már értékelni is tudunk a sűrű ködfelhő után.

Csakhogy ne feledkezzünk meg az érme másik oldaláról sem, elvégre a gondtalanság sem tart örökké, ismét hullámvölgy következik, ez az élet rendje. Mi csupán annyit tehetünk, hogy élvezzük az apró örömöket, amíg tehetjük.

Másféle megfogalmazásban is létezik a tézis. Mindig pirkadat előtt van a legsötétebb. Zápor után felragyog a szivárvány, sőt, eső nélkül nincs is szivárvány. Bár mindegy ki, mikor vagy hogyan rukkol elő vele, lényeg, hogy mindig tartsuk szem előtt.

Hogy tetszett? Ismered a verset? Hogyan vélekedsz a témáról? Egyetértesz velem?

Sok-sok szeretettel,

Bia

Február 22. - 3 év

Kedves olvasók!

Hihetetlen, hogy már három teljes éve tevékenykedem a blogvilágban, bár sajnos csak két évet tekinthetünk teljesen aktívnak. Nincs értelme sokat csacsognom. Csak annyit szeretnék mondani, hogy köszönök nektek mindent!

Szeretettel,

Bia