Őszinteség

Kedves olvasók!

Az utóbbi időben rendkívül sokat elmélkedem a párkapcsolatokról, lévén része vagyok egynek. Az is segít ebben, hogy egy nyolcas lánycsapat tagjaként napi szinten 7 hölgyemény problémáit hallgatom, megpróbálok tanácsot adni, vigasztalni. Néhányuknak volt már kapcsolata, de jelenleg nincs, míg mások éppen az elsőt tapossák, mint ahogy én is. Az ehhez a témához kapcsolódó cikkek hangvétele minden bizonnyal szubjektív lesz, tehát csak azoknak ajánlom, akik kíváncsiak a véleményemre. Írásaimban nem örök igazságokat, kőbe vésett szabályokat fogok megfogalmazni, tehát nehogy bárki is azt gondolja, hogy ha az előírásaim szerint cselekszik, eljuthat az örök boldogsághoz. Mint mondtam, én is kezdő vagyok, azonban sok mindennel találkozom, sokkal több helyzetet élek meg így, a barátnőim által, mint a saját kapcsolatomban. Elmélkedni pedig kifejezetten szeretek, szívesen és kíváncsian várom a ti gondolataitokat is odalent.

Első ilyen cikkemben az őszinteség fontosságáról szeretnék szót ejteni. Legfőképpen magunkkal szemben kell igazat mondanunk, ha kapcsolatban vagyunk. Az sosem vezet jóra, ha már magunknak is lódítunk. Be kell látnunk, ha valamit másképpen kellene csinálni, esetleg ha a helyzet nem szolgálja a boldogságunkat. Ha pedig már tudjuk, hogy valóban mit akarunk, ki kell állnunk magunkért és a boldogságunkért. Az élet túl rövid ahhoz, hogy olyan dolgokat csináljunk, amiket nem szeretnénk, éppen elég kötelesség van már így is az életünkben, amit akkor is el kell végezni, ha nem akarunk. A szabadidőnkről hadd döntsünk mi, ne pedig más. Tehát nincs értelme olyan kapcsolatban lennünk, amit nem élvezünk. Ez persze korántsem jelenti azt, hogy ha valamit nem preferálunk egy kapcsolatban, azonnal véget kell vetnünk az egésznek. Van az a mondás, hogy ha egy házban elromlik egy villanykörte, nem cseréled le az egész házat, csupán a villanykörtét. Egy kapcsolaton dolgozni kell és dolgozni érdemes, viszont csak akkor, ha mindkét fél hajlandó rá: egyedül igen nehéz.

Ebből fakadóan elengedhetetlenül fontos, hogy a társunkkal is őszintén tudjunk kommunikálni. Hogy bármit, ami a szívünket nyomja, megoszthassuk vele, aggodalom nélkül. Így bármelyik nézeteltérés könnyebben rendezhető, ha a felek fenntartások nélkül megoszthatják érzelmeiket, nézőpontjukat. Persze ez nem mindig könnyű. Legbensőbb titkainkat, bizonytalanságainkat, hibáinkat, ballépéseinket és azt, mikor nincs igazunk, magunknak is nehéz bevallani, nemhogy annak, akit szeretünk. Mégis meg kell próbálnunk, hiszen egy olyan magas fokú lelki nyugalomhoz vezet, mely megkönnyíti a mindennapokat. Tulajdonképpen ez az az állapot, mikor nem kell visszafognod magad, hiszen tudod, hogy biztonságban vagy és elfogadnak.

Éppen ez az, amiért úgy vélem, hogy a barátságokból lesznek a legcsodásabb szerelmek. Mindnyájan ismerjük azt az elcsépelt szerelmi történetet, mikor a legjobb barátok végül egymásra találnak. Nem éppen erre gondolok, hiszen nem szükséges az évek óta fennálló plátói viszony, sem az, hogy a legjobb szócskával illessük a kapcsolatot. Egyszerűen csak az kell, hogy egy férfiú és egy leányzó között erősebb kötelék alakuljon ki. Gyakrabban beszéljenek, idővel mélyebb témákról, és miután pár hét vagy hónap után megismerik egymást, ezután már sokkal könnyebb szerelemre váltani. A barátainkat amúgy is szeretjük, őszinték vagyunk velük, feloldódunk a társaságukban – minden tökéletes!

Persze ezzel is vigyázni kell, hiszen ha csak az egyik fél nyitott erre, ott lép életbe a friendzone néven elhíresült roppant hálátlan pozíció. Sőt, ha mindkét személy kész ugrani, akkor is fennáll annak a veszélye, hogy kettejük között ez egyszerűen nem működik, így viszont a barátságot is elvesztik. Jól meg kell gondolnunk tehát, hogy mire vállalkozunk, mire állunk készen.

Ennyit szerettem volna leírni, várom a ti véleményeteket! Szívesen olvasnál hasonló elmélkedéseket? Ha igen, miről hallanál a legszívesebben? Egyetértesz velem, vagy másképp gondolkodsz?

Szeretettel és köszönettel,

Bia

Boldog karácsonyt!

Kedves olvasók!

Ismét eltelt egy év, újra fényekbe borulnak az utcák, a fa alatt gyűlnek az ajándékok, mézeskalács illata terjeng, és mindent áthat a karácsonyi hangulat. Nem szándékozom sokáig rabolni az időtöket, sőt, arra buzdítalak titeket, hogy kapcsoljátok ki a számítógépet, némítsátok le a telefont és töltsetek minden időt a családotokkal, szeretteitekkel.

Kellemes karácsonyt kívánok!

Sok szeretettel,

Bia

Akár hiszed, akár nem

Kedves olvasók!

Nem olyan régen a magyartanárnőm felhívta az osztály figyelmét egy pályázatra, melyre örömmel küldtem be az írásomat. Janikovszky Éva emlékére kellett kamaszmonológot gyártani, eredmény viszont csak januárban lesz, de gondoltam addig is megmutatom nektek, hogy mit sikerült alkotnom.

Akár hiszed, akár nem

Akár hiszed, akár nem, a mai tinédzserek nem a közösségi hálón lógnak napi 24 órában. Ugye milyen hihetetlen? De várj, tudom én még ezt fokozni: a huszonegyedik század fiataljai nem csupán üresfejű, netfüggő holdkórosok. Azt hiszed, viccelek? Pedig kicsit sem. Ha pedig nem futsz el azon nyomban, azt üvöltözve, hogy „őrült, őrült!”, ki is fejtem neked nézeteimet.

Legtöbbünk 12-20 évet tölt iskolapadban. Napról napra egyre több tudást tömünk a kobakunkba, a másodfokú egyenleteket könnyűszerrel megoldjuk, a fél periódusos rendszert kívülről fújjuk, az egyedfejlődést teljes részletességgel prezentálni tudjuk, akár álmunkból felkeltve is. Ennélfogva, miután érettségivel vagy diplomával a kezünkben kilépünk az iskolából, elméletben készen kellene állnunk egy teljes, önálló életre. Egy túrót! Hogyan kell levelet címezni? Hogyan kell csekket feladni? Egyáltalán mi az, hogy csekk? Mi az, hogy rezsi? Mi az az adó, és miért kell nekem olyat fizetnem? Miért jár bárkinek is az én pénzemből? Hogyan szerezzek állást? Hogyan viselkedjek egy állásinterjún? Hogyan kell önéletrajzot írni? Az óvodai balett-verseny első helyet miért nem említhetem meg benne? A legfontosabb kérdés pedig, ami megválaszolatlanul marad a végtelennek tűnő diákévek alatt: ki vagyok én? Megannyi tanulással töltött idő, és mégsem tanítja meg nekünk senki, hogyan szeressük önmagunkat.

Bár, ha jobban belegondolunk, miért is tanítanának meg rá? Egy olyan társadalomban élünk, amely az önbizalom hiányára építi a marketingszövegeit, így senkinek sem áll érdekében, hogy tisztában legyünk azzal, milyen csodálatosak is vagyunk valójában. Ezért hát megpróbálunk mások nevetséges elvárásainak megfelelni, ami, valljuk be, lehetetlen. Főleg, mivel bármit teszünk, legalább egy ujj úgyis ránk mutat, és gazdája lekicsinylő megjegyzést tesz bármire, amibe csak bele tud kötni.

Tehát nekem elhiheted: igenis, gondolkodó kamaszok vagyunk. Csakhogy túlságosan félünk a saját elménktől, a saját határtalan képzeletünktől. Hogy miért? Mert tartunk a kudarctól, attól, hogy végül nem lesz elég, amit nyújtani tudunk.

Mi a véleményetek? Mit gondoltok a témáról? Szoktatok ilyen, és ehhez hasonló pályázatokra, kiírásokra alkotni?

Ami boldoggá tesz

Kedves olvasók!

Az ősz és a tél közeledte mesés időszaknak számít. Azonban szimbolizálja az elmúlást és a változást is, az időjárás pedig sokaknál depresszív hangulatot válthat ki. Véleményem szerint a november az egyik legstresszesebb hónap, az ünnepek előtti kavalkád, a váltakozó hőmérséklet bárkit megzavarhat. Ezen felül azt kell mondjam, hogy számomra ez a november különösen pörgősre sikeredett, éppen ezért kicsit talán szomorkásra is. Gyakorta érzem azt, hogy a nyomástól nem vagyok önmagam, ez a felismerés pedig kiborító, tehát kötelezőnek éreztem az alábbi listát megírnom, hogy a rosszabb napjaimon is emlékeztessem magam, mennyire szerencsés is vagyok, nem szabad hát elégedetlenkednem.

Titeket is arra buzdítalak, hogy írjátok meg a saját listátokat, és ha elhagy titeket az életkedv, vegyétek elő, olvassátok át, egészítsétek ki. 

Olykor feledésbe merülő, természetesnek tűnő dolgok, melyet boldoggá tesznek:

- már majdnem fél éve van saját szobám

- mikor a nehéz időszakon keresztülmenő barátnőmet megnevettetem

- a jó kapcsolatom anyukámmal

- van lehetőségem tanulni

- teljes értékű tagja vagyok egy közösségnek

- a barátnőim, akikre mindig számíthatok

- van egy csodás barátom

- a félelmeimmel kapcsolatban is folyamatosan sikereket érek el

- a TOPJOY kupakok

- a blogolás puszta gondolata

- az angol nyelv

- az érdekes televíziós műsorok

- az edzéseim

- az írás

- az irodalom szakkör

- egy jó könyv

- idézetes képek, amik pontosan eltalálják a gondolataimat és érzéseimet

... és még megannyi apróság.

Sok szeretettel,

Bia

Nőnek lenni megtiszteltetés

Kedves olvasók!

Úgy vélem, hogy az olvasóim nagy része nőnemű, ezért bátorkodtam ezt az okfejtést papírra vetni. Ha esetleg erre téved egy-egy férfi, azért nem kell hanyatt-homlok menekülnie, hiszen érdekes dolgokat tudhat meg az ellenkező nem egyedeiről.

Viszont mindenek előtt szeretném leszögezni, hogy - mivel az általánosítást, beskatulyázást én sem kedvelem - bár a cikk összefoglalva tárgyalja a lányokat, kötelezőnek érzem megemlíteni, hogy a leírtak nem vonatkozhatnak mindenkire, hiszen mások vagyunk, és ez így van rendjén.

Tisztában vagyok vele, hogy nőnek lenni kihívás. Még akkor is, ha mi viszonylag szerencsés helyzetben vagyunk, nem olyan társadalomban kellett felnőnünk, ahol a nőknek (nem kifejezetten a politikában) nincs szavazati joguk, a gyerekszülés az egyedüli feladatuk, életcéljuk. Így bár szavazhatunk, irányíthatunk, dolgozhatunk, érvényesíthetjük a jogainkat, mégis olykor-olykor háttérbe szorulunk.

Ennek fő oka a szaporodásunk menete, hiszen egy nő legalább egy évig kénytelen otthon maradni gyermekével, ennek potenciálja pedig hátráltathatja a munkában, szerintem ezt a történetet mindannyian ismerjük.

Aztán ott van még a menstruáció, amit nem is visszafogó tényező miatt hozok példaképp, hanem leginkább azért, mert nyűgös egy folyamat. Havonta 4-8 napig ramatyul érezni magunkat nem kifejezetten kellemes, ráadásul ott van még a PMS (premenstruációs szindróma) is, amitől önkéntelenül is érzelmi ronccsá válunk. Van, aki érzékennyé, pityergőssé válik, mások idegbajossá, megint mások egyszerűen csak kedvetlenné, depresszióssá. Véleményem szerint ez egy igen kiszolgáltatott állapot, hiszen ilyenkor nem mi irányítjuk az érzelmeinket, hanem egy testi folyamat felülkerekedik rajtunk.

Nem célom a férfiak életét semmibe venni, könnyűnek, habos tortának titulálni, így bár őket is rengeteg sérelem érheti egy szimpla nap folyamán, valamiért ők úgy szocializálódtak, hogy ezt jól kezeljék (természetesen mindig van kivétel). Egy hölgyet megannyi előítélet érhet. Vannak bizonyos elvárások csatolva hozzánk, melyeknek nem tehetünk mind eleget. Hiszen egy nő formás, telt idomú, karcsú, törékeny, alacsony, gyenge, érzékeny, házias, konyhatündér, rendes, tisztaságmániás, szemérmes, önbizalomtól túlcsorduló, kivételesen gyönyörű, kitűnően táncol/énekel, és rendkívül okos. Na persze! Nem születhet mindenki Miranda Kerrnek, ez természetes, és mi is csak emberből vagyunk, folyamatosan képezzük, tornásztatjuk az agyunkat, de ez még nem jelenti azt, hogy minden problémát meg tudunk oldani, legyen szó műelemzésről, szénhidrogénekről, vagy elektrosztatikáról. Egyszerűen nem érthetünk mindenhez, így a főzés, a rendrakás nem feltétlenül tartozik a kedvenc elfoglaltságaink közé. Én például már az ételmelegítésnél is meg vagyok lőve, valamiért nincs érzékem a dologhoz, viszont azért majd később szeretném fejleszteni a gasztronómiai tudásom. Tehát a lényeg az, hogy tartsuk észben: nem lehetünk tökéletesek, és senki elvárásainak sem kell eleget tennünk.

Azonban amint láthatjátok a címből, ezzel a bejegyzéssel nem azt szeretném érzékeltetni, milyen nehéz sorssal vagyunk megáldva, mi nők. Sokkal inkább arra irányulnának a soraim, hogy miért is van akkora szerencsénk.

Hiszen gondoljunk csak bele. Nem hinném, hogy bárkit is megsértek azzal az állításommal, hogy mi a szebbik nem képviselői vagyunk. Mert bár a férfiak kifejezetten jóképűek és vonzóak, a hölgyek kecsesek, finom vonalakkal, puha bőrrel és sűrű hajkoronával megáldottak. A kinézetünk pedig (még ha nem is születünk Miranda Kerrnek) tulajdonképpen adu a kezünkben. Figyelem övez bennünket, a megfelelő környezetben pedig igazán megbecsülik a nőket a rendesen megnevelt férfiak. Általánosságban megfigyelhető, hogy sokkal precízebbek vagyunk, ilyen munkaerőre pedig mindenhol szükség van.

Egy nő bizonyíthat, éppen az előítéletek miatt. Bebizonyíthatjuk, hogy ha a helyzet megkívánja, hímtársainknál is keményebbek, okosabbak, kitartóbbak vagyunk. Természetesen, ahogy említettem, nem kell az elvárásoknak megfelelni, nem is erről van szó. Hanem arról, hogy megkerülve a minket övező előítéleteket, új célok felé törjünk, és kivívjuk egyenlőségünket, hogy ugyanolyan bánásmódban részesüljünk, mint a férfiak. Hiszen valljuk be: nem vagyunk mi olyan törékenyek, mint ahogy az olykor tűnhet. Az elhullajtott könnyek száma nem egyenesen arányos a gyengeséggel. Ugyanis nem számít mennyi sérelem ér minket, hányszor bántanak meg, hányszor tűnik úgy, hogy az életünk zátonyra fut, vagy nem halad a teljesség felé, mi vagyunk azok, akik mindig, kivétel nélkül mindig felállnak.

Mindezek ellenére viszont a legnagyobb megtiszteltetésnek az anyaságot vélem. Tisztában vagyok vele, hogy vannak, akik nem szeretnének gyermeket, esetleg sajnálatos módon nem adatik meg számukra ez a csoda. Így legyen szó édes gyermekről, fogadottról, esetleg háziállatról, a gondoskodó képességünk nem ismer határokat. A feltétel nélküli szeretet véleményem szerint nem a romantikus regények szófordulata kéne, hogy legyen, sokkal inkább az anyákra vonatkozik az én szememben ez a két szó. Elvégre rajta kívül senki más nem képes ilyesmire: akkor is szeretni valakit, mikor az már elfordul tőlünk, esetleg rossz utakon jár, netalántán azt sem tudják merre. Bármi történjék is, egy anya a gyermekét feltétel nélkül szereti. [szomorú, hogy zárójelben meg kell jegyeznem, hogy nagyon-nagyon ritkán, de előfordulnak kivételek, ezért tartsuk észben, hogy milyen szerencsések is vagyunk]

Egy ilyen témát méltónak véltem az első bejegyzésbe az újbóli nyitás óta, remélem, hogy a ti tetszéseteket is elnyerte. Kifejezetten szubjektívre sikerült, ezért szeretném a ti véleményeteket is kikérni. Egyetértesz velem? Miben igen, miben nem? Kihagytam volna valamit? Gondolkodtatok már ezen?

Sok-sok szeretettel,

Bia ♥

Éljen a határozottság!

Kedves olvasóim!

Az utóbbi időben azt vettem, észre, hogy csak tengődöm. Szinte elfolyik mellettem az élet, csak telnek a napok, és nincsenek céljaim, nincsenek motivációim. Felkelek, suliba megyek, hazajövök, tanulok, edzésre megyek, hazajövök, alszom. Ez márpedig nem egy olyan életforma, amit magamnak kívánok, hiszen szeretném a tehetségeimet ápolni, szenvedélyeimet művelni, kimenni a természetbe fotózni, filmeket nézni, youtube videókon vidulni, nem utolsósorban pedig írni. Van pár gondolatom, talán nem világmegváltó tényközlések, néha csak az élet apró velejárói, és nagy esély van arra is, hogy nem minden héten lesz kiforrott bejegyzésem, de ennek ellenére próbálkozni fogok, hogy ne csak létezzek, hanem éljek is.

Nem érdekel hányan fognak olvasni, nem érdekel hány megjegyzés fog érkezni a bejegyzéseim alá, ha egyvalaki olvassa, már az is csodálatos. Szeretnék egy télies kinézetet, még akkor is, ha egyelőre az őszt tapossuk, és azt is gyengécskén, hisz elég napos és kellemes az idő mostanság. Jeges dizájnja még úgysem volt ennek az oldalnak sose.

Úgyhogy elnézést szeretnék kérni a határozottságomért, és remélem, hogy ez most egy olyan döntés lesz, melyet nem változtatok meg a közeljövőben.

Annyit még elmondanék, hogy vissza kell rázódnom a blogvilágba, annak menetrendjébe, tehát nem biztos, hogy mindenre jutni fog időm azonnal, de igyekezni fogok.

Szeretettel,

Bia

Bye for now

Kedves olvasók!

Csaknem hat hónapja szívódtam fel nyomtalanul imádott oldalamról, éppen ezért veszem biztosra, hogy már régen letettetek rólam. Annyiszor szerettem volna már írni nektek, elmondani, hogy mire számíthattok, annak érdekében, hogy ne csak lógjon a levegőben az oldal, de sosem éreztem magam késznek rá. Hogy miért? Az a helyzet, hogy szégyellem magam. Azt hittem, hogy én sosem leszek olyan, aki csak úgy itt hagy csapot, papot, mint megannyi blogger teszi nap, mint nap. Viszont az a helyzet, hogy kiégtem. Kevesebb, mint egy évig vezettem a TTJ-t, és éppen ennyi idő alatt el is fogytak az ötleteim. Talán nem mertem bevallani magamnak, vagy nektek, hogy már képtelen vagyok ezt teljes odaadással csinálni. Nevetségesnek tartottam minden ötletemet, és belefáradtam ebbe az egészbe, az állandó stresszbe, hogy a blogvilág köré igazítsam az életem. Most nem mehetek, írnom kell - hangzott el a számból minden alkalommal.

Tudtam, hogy a blogolás áldozatokkal jár, mi több, élveztem ezeket az áldozatokat, szívesen ültem otthon nonstop, csak azért, hogy a bejegyzés, a fejezet, a cikk, a válasz egy megjegyzésre vagy email-re elkészüljön, és még elégedett is legyek vele. A gimnázium azonban beleszólt a terveimbe, egészen márciusig pedig még bírtam is a tanulás valamint a blogolás közti egyensúlyozást, és ami azt illeti, büszke vagyok magamra, hogy sikerült. De ennek akkor vége is szakadt, most egyelőre nem látok arra esélyt, hogy rendszeresen jelen legyek ezen a platformon, ha pedig mégis, ti lesztek az elsők, akik tudni fognak róla. Az írást természetesen nem hagytam abba.
Őszintén sajnálom, ha csalódást okoztam nektek, viszont csakis akkor éri meg nekem megosztani veletek a munkáimat, ha ezt folyamatosan meg tudom tenni, nem pedig havonta egyszer, esetleg trehány munkákat kiadva a kezemből. Azt azonban szeretném remélni, hogy nem most utoljára hall a blogvilág Bia Joyról.

Bye for now, friends!