Hétfő, avagy a jelen

Kedves olvasók!

Ezúttal egy cikkel készültem. Tudom, hogy rettentő aktuális vagyok egy kedd délutáni bejegyzéssel, mégis a hét első napja ihlette ezt a kis szösszenetet, gondoltam miért ne nevezhetném így?

Tulajdonképpen a várakozás, a jelenben való élet lenne a fő téma a rövidke irományban.

Ebben a mai rohanó világban, véleményem szerint mindig várunk valamire. A születésnapunkra, egy megrendelt áru érkezésére, egy filmre, amit leadnak a tévében vagy akár a hétvégére - és itt jön képbe a hétfő. Tegnap reggel felkelve azon járt az agyam, hogy miért is nyilvánítottuk ezt a napot a világ leghatalmasabb tragédiájának. A válasz egyértelmű, kezdődik egy új munkahét, iskola, a legnehezebb órák és további négy kínpadon töltött huszonnégy óra. Már vasárnap este, mikor még el sem kezdődött a rettegett hét eleje, mi máris a végéért könyörgünk, hogy ledőlhessünk a kanapéra és pihenhessünk.

Várunk. Várunk, várunk, várunk és várunk. A kérdés már csak az, hogy miért nem vagyunk képesek arra, hogy egy pillanatra megálljunk és élvezzük az életet? Amikor éppen nem azon töprengünk, hogy miként magyarázzuk ki otthon azt a kémia kettest, akkor, mintha jobb dolgunk nem is akadna, a múlton kezdünk rágódni. Mi sem egyszerűbb! Elképzeljük, hogy mennyivel szerencsésebb lett volna, ha trécselés helyett inkább figyeltünk volna, ha mosolyogtunk volna az osztályfényképezésen, ha puszit nyomtunk volna az öcsi fejére egy drasztikus szidás helyett, vagy ha az okos telefon képernyőjének koptatása mellett megtanultuk volna, hogy mi a bánat az a fémes kötés. A múltat éppen azért nevezik így, mert elmúlt, tehát már nem tudunk változtatni rajta, ameddig valamelyik nagy koponya fel nem találja az időgépet. Az úgyis akkora szenzáció lesz, hogy lehetetlen lemaradni róla, mi lenne, ha addig inkább élveznénk a jelent? Természetesen ez nekem is szól, és véleményem szerint mindenkinek, aki elolvassa.

A most hatalma egy Eckhart Tolle mű, ami itthon pihen a polcon, drága nagymamám tulajdonában. Idéznék pár sort az előszavából:

Az azúr színű égboltba takart, lemenő Nap narancssárga sugarai néha olyan hatalmas szépség pillanataival ajándékoznak meg minket, hogy hirtelen csaknem beleszédülünk. Lábunk földbe gyökerezik, s tekintetünk szinte megdermed. A pillanat pompája elkápráztat bennünket, kényszeresen fecsegő elménk elnémul, és nem röpít ki minket gondolataival az itt és mostból. A ragyogásban fürödve úgy érezzük, mintha kapu nyílt volna meg egy másik valóságba, amely állandóan jelen van, mégis ritkán észleljük. [...]

„Ó...” - sóhajtunk fel. „Olyan nagyszerű!... Bárcsak ebben az állapotban maradhatnék!” De hogy lehetne állandóan így maradni?

Persze Tolle egy jóval spirituálisabb oldalról közelíti meg a helyzetet, mint ahogy azt én szeretném veletek megvitatni. Amióta felismertem, hogy tulajdonképpen állandóan két, szinte nem is létező dimenzióban, a múltban és a jövőben élem az életem, megpróbálok apró változtatásokat végbevinni. Tegyük fel, hogy hetek óta vártam valamire, mondjuk vegyünk példaként egy apró dolgot, moziba zarándokoltam két szívemhez közel álló lánnyal, akikkel régóta nem találkoztam. Ahogy ott ülök a teremben, feszülten bámulva egy romantikus vígjáték tetőpontját, rápillantok az ismerőseimre és vidáman elmosolyodom. Mindössze ennyiről van szó: egy röpke másodpercre megtorpanok és élvezem, hogy élek. Nem is olyan bonyolult, igaz? Nekünk, XXI. századi tinédzsereknek meg kell tanulnunk élni, hiszen ahogy azt mondani szokták, ez nem egy hosszan tartó kiváltság.

Ez most egy valamivel komolyabb fordulatot vett bejegyzés volt, így igyekszem következő alkalommal valami vidámabbal érkezni... esetleg egy újabb ajánló?

Neked mi a véleményed a múlt-jelen-jövő kapcsolatáról? Egyetértesz velem, vagy lenne pár ellenvetésed? Kíváncsi vagyok a ti véleményetekre, szemszögetekre is.

További kellemes délutánt,

Bia