A szinglilét szépségei

Kedves olvasók!

Amikor a karácsony már a levegőben lóg, repkednek a mínuszok és minden sarkon boldog párok sétálgatnak, könnyű azt hinni, hogy szinglinek lenni a lehető legszörnyűbb dolog a világon. Pedig valójában mindennek megvannak a maga előnyei, az én célom pedig az, hogy mindannyian értékelni tudjuk a helyzetünket. Lássuk tehát, hogy szerintem miért éri meg kapcsolaton kívül lenni!

1. Van időd magadra

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de szerintem ez a napi 24 óra édeskevés, ha az ember mindenre szeretne időt szánni. Általában a suli, a tanulás, a különóra, a pasi és az alvás mellett már ritkán van idő azokra a dolgokra, amiket az ember egyedül szeretne megvalósítani. Így ha nincs barátunk, talán tudunk helyet szorítani mindennapi teendőink mellett olyasmikre, mint a sütés, a dekorálás, az olvasás vagy az írás. Fontos, hogy akár kapcsolatban, akár azon kívül, de töltsünk néha időt csak magunkkal, hogy fejlődjön a jellemünk.

2. Azzal flörtölsz, akivel csak akarsz

A kötöttségek nélküli flörtölésnél nincs is jobb! Nem, most komolyan! Néha olyan jól tud esni az embernek, ha bűntudat nélkül elnevetgélhet egy kedves, helyes sráccal.

3. Nem kell aggódnod, ha késik a menstruációd

Legyünk őszinték, 16-17-18 évesen egy bizalomra épülő kapcsolatban szerintem semmi baj nincs azzal, ha az ember kísérletezik a testiségekkel. Viszont ennyi idősen nagyon fontos a biztonságra is gondolni, tudakozódni a témában, azonban még így sem lehetünk soha elég biztosak, tehát mindig okoz némi fejfájást, ha nem a megfelelő napon érkezik a menstruáció.

4. Nincs, aki hiányozzon

Szingliként nincs az az elviselhetetlen hiányérzet, mikor a barátod nyaralni megy két hétre és csak a telefonon olvasott kedves szavak mentenek meg.

5. Nincs, akiért aggódnod kelljen

Ebben az esetben is ugyanez a helyzet, nem kell folyton azon agyalnod, hogy jól van-e, él-e még, összetörte-e magát éppen valahol.

Boldog karácsonyt drágáim! ♥

Blogger Award 2016

Kedves olvasók!

Talán tudjátok, hogy ebben az évben is megrendezésre kerül a Blogger Award, melynek keretein belül különböző kategóriákban sorakoznak fel az írók és a blogjaik, hogy aztán az olvasók dönthessenek. Ezúton pedig szeretnék mindenkit arra bátorítani, hogy keresse fel az oldalt és szavazzon a kedvenceire! Ajánlom a figyelmetekbe Maffia blogmagazinját, hiszen ő az, aki jelölt engem, amiért hatalmas ölelés neki! ♥ [egyébként vetélytársak is vagyunk, de igyekszünk nem egymás nyakának ugrani - viccelek!]

A legjobb cikkíró kategóriában megtaláltok, minden szavazatért őrülten hálás vagyok Nektek! Ide kattintva elérhetitek az ABD oldalát, mely az idei versenyt lebonyolítja, tekintve, hogy tavaly a nyertesek között szerepeltek.

Szeretettel,

Bia

Könyv kontra film

Kedves olvasók!

Sosem gondoltam, hogy ehhez hasonló cikket fogok firkantani, hiszen filmőrültségemnek – és lustaságomnak – hála, általában az adaptációkat részesítettem előnyben, a könyvek után nem érdeklődtem különösebben. Kamaszkorom előtt rengeteget olvastam, faltam a különböző regényeket, ám az utóbbi pár évben inkább az írás által foglalkoztam irodalommal. Azonban Jennifer E. Smith és John Green ismét megszeretették velem a papírra vetett művészetet, így körülbelül egy éve ismét rendszeresen olvasgattam. A könyv kontra film csatát nálam az utóbbi író indította el, mivel miután kisírtam a szemeimet a Csillagainkban a hibán, azonnal el akartam olvasni – angolul. Édesanyám egyik barátnője Angliában él, így általa sikerült megszereznem és ismét újabb adag könnyeket szentelnem a történetnek. Ám adaptáció szempontjából véleményem szerint kifejezetten jól valósították meg – vagy talán csak azért éreztem így, mert a filmet láttam előbb?

Néhány hónapja olvastam el a Papírvárosokat (szintén angolul), mely levett a lábamról, így már alig vártam, hogy az filmváltozatot is megtekinthessem, azonban a trailer kicsit gyanús volt számomra.

SPOILER KEZDETE

[kijelölve megtekinthetitek]

Hiszen az öltönyben vadul tomboló, látszólag a promon részt vevő Quentin nem szerepelt a könyvben, kitartását méginkább erősítette az, hogy nem volt hajlandó elmenni a fontos eseményre. Tehát aggódtam, hogy a film összekuszálja az eseményeket, és legnagyobb sajnálatomra igazam lett. A történet második fele össze lett préselve, releváns dolgok ki lettek hagyva, a vége pedig nem stimmelt. Legnagyobb döbbenetemre pedig nem látogatták meg a Sea World nevezetű helyet sem, pedig kifejezetten fontos része a sztorinak!

SPOILER VÉGE

Tehát a feltételezéseim beigazolódtak, és teljesen összekavarták az eseményeket, ami felettébb csalódottá tett. Végre megértettem mit érezhetnek azok, akik veszik a fáradságot és előbb az írott történetnek esnek neki.

Még egy példával szeretnék élni, ez pedig a Love, Rosie, mely filmadaptációjának a magyar címe az Ahol a szivárvány véget ér, ezt volt szerencsém megnézni a családommal fél éve. Barátnőm néhány hete adta kölcsön a regényt angol nyelven, és bár még mindig nem sikerült átrágnom magam mind az 558 oldalán, az már a legelején kiderült, hogy szinte egy teljesen másik történet van elmesélve papíron. Azonban így, hogy előbb a filmet tekintettem meg, amely teljes élményt nyújtott, utána pedig a könyvet olvastam el, ami kiterjesztette ezt az élményt, nem kellett csalódnom. Így mindkét változatot élvezhettem, nem bosszankodtam a film nézése közben azon, hogy ez mennyivel másképp történt a könyvben, valamint olvasás közben élvezhettem, ahogy a már ismert alapsztori kiszélesedik, kissé megváltozik, néhol eltér attól, amire számítok.

Számomra még egy érv szól emellett a sorrend mellett, ez pedig a szereplők elképzelése. A Papírvárosok Benje a filmben egy tízéves kisfiúnak tűnik, ami számomra rontott az élményen, miután én a leírtak szerint végzős külsővel és vonalakkal képzeltem el. A Love, Rosie-t olvasva azonban egyértelmű számomra, hogy Alex a szépséges Sam Claflin – bár én csak Finnicknek hívom, mivel először az Éhezők viadalában találkoztam vele -, Rosie pedig Lily Collins, így bár olvasás közben nem passzol minden porcikájuk a fejemben, mégis van egy alapom, amire építkezhetek.

Te hogyan vélekedsz a témáról? Milyen sorrendet részesítesz előnyben és miért? Találkoztál már az általam felhozott regényekkel és filmekkel?

Szeretettel,

Bia ♥

Summer for Youth

Kedves olvasók!

Július 18. és 29. között egy angol nyelvű, Summer for Youth névre keresztelt táborban vettem részt, hétköznaponként reggel kilenctől délután négyig. Ennek a keretein belül 11 csodálatos, külföldről érkezett, perfekt angolt beszélő egyetemista által koordinált programok által fejleszthettem kommunikációs készségeimet, vezetői képességeimet, angol nyelvtudásomat, és számtalan dolgot tanulhattam tőlük, esetleg a többi diáktól.

Először is vegyük sorra, hogy milyen nemzetiségekkel találkoztam: ausztrál, kínai, egyiptomi, tunéziai, montenegrói, grúziai, litván, szlovák, orosz, ukrajnai, mexikói. Természetesen mindegyik nemzetre rá lehet húzni a sztereotípiákat, azonban a tábor elérte azon célját, hogy ezeket a skatulyákat örökre kitörölje a fejünkből. Mint kiderült, az egyiptomi srác nem a sivatagban él és nem tevén közlekedik, az ausztrál leányzó nem kengurukkal él együtt, az orosz hölgy nem dönt le minden étkezéshez 5 cent vodkát, és annak ellenére, hogy Szibériában él, nem csupán hóval találkozik, a mexikói pedig nem hord folyton sombrerót. Mindannyian kedves, értelmes fiatalok, akik keresik a helyüket a világban és szenvedélyesen szeretik az embereket. Utazni is talán ezért a legérdemesebb, hiszen a különböző kultúrák embereiről kiderülhet, hogy tulajdonképpen nem is olyanok, mint amilyennek a média vagy mások lefestik. Tulajdonképpen nem számít, hogy honnan indulunk, a legfontosabb az, hogy hova tartunk és mit teszünk az odavezető úton.

Azt is megtanultam, hogy igenis érdemes küzdeni az álmainkért. Egyszerűen nem szabad hagyni, hogy a szüleink, vagy a tanáraink, vagy a barátaink, vagy bárki megmondja nekünk, hogy milyennek kell lennünk. Ezt főleg a továbbtanulásra értem. Az élet túl rövid ahhoz, hogy azzal töltsük, amit nem is szeretünk. Persze sosem árt egy kis reális gondolkodás, elvégre senki sem szeretne éhen halni, amíg az álmait kergeti, ezért nem árt egy B terv, egy biztosíték. Én például írni szeretnék, viszont korán akarom elkezdeni a családalapítást, ezért úgy döntöttem, hogy HR menedzsernek fogok tanulni, miközben megpróbálom elérni az álmaimat, ami egy saját könyv. Sosem árt, ha az ember több lábbal áll a földön. Tehát ha énekelni szeretnél, írni, táncolni, esetleg űrhajósnak vagy fizikusnak készülsz, ne add fel! Rengeteg kitartással, némi tervezéssel, talpraesettséggel és szenvedéllyel bármit véghez vihetsz!

Arra is ráébredtem, hogy milyen fontos a nyelvtanulás. Persze ezzel eddig is tisztában voltam, de ezúttal meg is tapasztalhattam, hogy milyen irigy pillantásokkal figyelték a kevésbé ügyes angolosok a profikat. Tudom, hogy itthon viszonylag nehéz nyelveket tanulni, tudom, hogy unalmas a szavak magolása, de higgyétek el, hogy megéri! És ez nekem is szól, hiszen az utóbbi két évben nem igyekeztem eléggé, hogy németül és oroszul megtanuljak, így nem is sikerült, viszont még van két évem, hogy ezen változtassak. Valamint azt tanácsolom, hogy próbáljátok ki magatokat, ha nyaraltok a családdal, próbáljatok meg kerek mondatokban beszélni, mikor fagyit kértek. Jelentkezzetek hasonló programokra, mint amilyenen most én is részt vehettem, esetleg töltsetek el hosszabb időt külföldön, ha van rá lehetőségeket, hiszen a mai világban már szilárd nyelvtudással sokkal könnyebb elhelyezkedni.

Még rengeteg más is a listán szerepel, melyeket szintén megtanultam, például mások elfogadása, vezetőképességeim erőssége valamint, hogy nem szabad félnem a saját ötleteimtől. A felsorolás pedig a végtelenségig folytatódik, éppen ezért ajánlom nektek is a hasonló projekteket.

Hogy tetszett a bejegyzés? Vettél már részt hasonló táborokban? Milyen élményeid vannak vele?

Szeretettel,

Bia ♥

Bezzeg az én időmben...

- avagy a generációnk pozitívumai

Kedves olvasók!

Egy olyan világban, ahol az egész földkerekség pokémonokra vadászik telefonnal a kezében, kijelenthetjük, hogy néhány dolog bizony megváltozott az elmúlt negyven évben. Ilyen például a kommunikáció. Éppen a minap, miután kiderült, hogy a busz nem állt meg ott, ahol én gondoltam, emlékeztetett rá édesanyám, hogy az ő idejében (pedig maholnap negyven éves) egy ilyen helyzet akár egy barátság végét is jelenthette. Ha akkor az ember nem volt a megbeszélt találkahelyen a megbeszélt időben valamilyen véletlen folytán, nem kaphatta elő a telefonját, hogy teljes ingyen megírja messengeren, viberen, twitteren, emailen vagy akár snapchaten, hogy sajnos csak később fog odaérni, legfeljebb futhatott, mint egy őrült, hogy az ismerősét még azelőtt elkapja, mielőtt az ráun a várakozásra. Ha pedig nem járt szerencsével, otthon írhatott egy levelet, mely csak három nap múlva érkezett meg a címzetthez, majd várhatott a szintén ugyanennyi időt igénybevevő válaszra.

Tehát ez az eszmefuttatás juttatta eszembe, hogy akartam írni a generációnk pozitívumairól, ahelyett, hogy folyton csak ócsárolnánk a mai fiatalságot és a világot, amelyben élünk.

A kommunikáció mellett az újfajta gondolkodás és magával ragad. Az egyenlőségnek ma már rengeteg követője van, mind faji, mind nemi, mind vallási tekintetben. Bár a feminizmust sokan félreértelmezik, a nők feltörekvése az egyenlő bánásmódért ma már nem is kérdés. Ugyanakkor a férfiakat sem szabad elfelejtenünk, hiszen ők is megtapasztalhatják a nemi előítéleteket, a sztereotípiákat. Ezért szeretném a figyelmetekbe ajánlani a következő videót, melyben Emma Watson elsöprő beszédét hallhatjátok az ENSZ egyik ülésén. Valamint a mi generációnkban már előfordul, hogy nem undorodunk, ha meglátunk egy meleg párt az utcán, nem gondoljuk azt, hogy betegek, fertőzöttek, pokolra jutnak. Ezek szerint mi már kijelenthetjük, hogy bár még közel sem értük el azt, hogy az alapvető emberi jogok mindenkit egyaránt és egyenlően megillessenek, már rajta vagyunk az úton.

Az egészségügy sajnos rengeteg térségben továbbá is visszamaradott, azonban ma már sokkal ritkább, hogy valaki egy tüdőgyulladásba belehaljon. Folyamatosan fejlődik az orvostudomány, vele együtt az infrastruktúra, a közlekedés, nő az átlagéletkor, a memento mori pedig csak egy kifakult szólás a középkorból, mikor a halál még mindennapos volt. Nem győzöm kihangsúlyozni, hogy sajnos a fejlődő országokban még 2016-ban sem mondhatjuk el ezeket, azonban bízom abban, hogy jó úton haladunk.

Az internet. Talán ez nem szorul magyarázatra, mégis szeretném kifejteni. Ki hallott már olyanról, hogy ahhoz, hogy eljussunk valaha, nem kell útbaigazítást kérnünk, térképet előhalásznunk a kesztyűtartóból, vagy idegesen püfölnünk a GPS-t? Bár emlékszem, hogy kisebb koromban még ezek a kütyük is kifejezetten ritkának számítottak, ma már viszont csak beütjük a telefonba, hogy hova szeretnénk menni, mivel, mikor, és ennyi! Talán ez csak engem nyűgöz le ennyire, mivel még emlékszem milyen volt, mikor rossz úton kanyarodtunk le anyuval az autópályáról és olyan kihalt helyekre kerültünk, hogy alig győztünk visszakeveredni a civilizációba. Továbbá az is fantasztikus, hogy bármilyen filmet, sorozatot, tévéműsort vagy zenét elérhetünk az interneten keresztül, nem kell későig gubbasztani a televízió előtt, hogy láthassunk egy különleges évadzáró epizódot, vagy megnézzük a kedvenc díjátadónkat, talkshow-nkat.

Ne felejtsük el azt se, hogy ma már a távolság szinte aprócska probléma. A szobámból elérhetek bárkit, bármilyen messze is legyen tőlem, teljesen ingyen. Hát nem észvesztő? Természetesnek vesszük azt, hogy a világ ennyire összezsugorodott, habár nem kéne. A technika fejlődése pedig nem csupán egy emberelbutító, világmegrontó sátáni furcsaság.

Hihetetlen, hogy az ágyamból eljuttathatom hozzátok a gondolataimat, beszélhetünk róla, felnyithatjuk egymás szemét.

Hogy tetszett a cikk? Egyetértesz velem? Miben igen, miben nem? Mit hagytam ki?

Szeretettel,

Bia

Kalandvágy

Kedves olvasók!

Meséltem már Nektek arról a bizonyos humán tehetséggondozó táborról, melyen néhány hete részt vettem, ennek a terméke a következő rövid novella is. Egy dalra kellett karaktert és cselekményszálat formálni, ez volt az El Carretero, ami egy spanyol nóta, a linkre kattintva elérhetitek.

Mindig is a természet volt a kedvenc helyem. De nem ám azok az ócska parkok a nagyvárosok szívében, hanem a vad, burjánzó, hamisítatlan természet, amely lenyűgöz és feltölt. Imádtam a közös családi túrázásokat a hegyekben, az iskolás kalandtúrákat, a barlangászásokat. Lenyűgözött az elemek puszta ereje, az állat- és növényvilág ösztönössége. Így kezdettől fogva állatkertben akartam dolgozni, közel lenni az élőlényekhez, gondozni és etetni őket, úgy gondoltam, hogy számomra ez a legmegfelelőbb hivatás.

Azonban közel az ötvenhez már nem éreztem azt a lelkesedést, ami fiatal koromban itt tartott a dallasi állatkertben. Ráébredtem, hogy korántsem voltam olyan közel a természethez, mint ahogy azt gondoltam. Ketrecről ketrecre, irodáról irodára járni nem ad valódi kielégülést egy olyan középkorú férfi számára, aki világéletében a dél-amerikai dzsungel szerelmese volt. Sajnos úgy éreztem, hogy olyanra pazaroltam az életem, amit nem is élveztem igazán. Sosem jártam igazi esőerdőben, csupán természetfilmeken láthattam, hogy milyen lehet. Csakhogy én érezni akartam a magas, fullasztó páratartalmat, az élelemért vagy a fényért vívott küzdelmet, a naponta lezúduló esőt, az élet visszhangját a fák között.

A többiek az állatkertben nem igazán értették, hogy mi a problémám, hiszen szerintük ennél közelebb nem lehetett kerülni a természethez, nekik elég volt belülről látni egy ketrecet ahhoz, hogy magukba szívják, nekem viszont nem. Én szabadnak akartam érezni magam, megállíthatatlannak.

Egyetlen akadály volt, a pénz. Nem takarítottam meg életem során annyit, hogy egyedül finanszírozni tudjak egy ilyen utazást. Viszont mikor édesanyám váratlanul meghalt, keserédes szájízzel figyeltem, ahogy kinyílik előttem a világ.

Négy hónapot töltöttem Dél-Amerikában, ebből hármat az Amazonas mélyén, megélve mindazt, amire vágytam, és még sokkal többet. Ezért ülhetek most itt előttetek, azonban mielőtt elmesélném nektek a kalandjaimat, csukjátok be a szemeiteket és hallgassátok meg ezt a muzsikát, majd mondjátok el, hogy milyen kép jelenik meg előttetek. Ez az El Carretero.

Hogy tetszett a novella? Szívesen látnál hasonlókat? Hogy tetszett a zene? Benned milyen érzéseket keltett?

Szeretettel,

Bia

5 érv a nyár mellett

Kedves olvasók!

Bizonyára észrevettétek a gyönyörű, káprázatos új külsejét a blognak. Mindezt Sam Rownak, fantasztikus szerkesztőmnek és kedves barátnőmnek köszönhetem (a nevére kattintva elérhetitek a blogját, emailje pedig: samross.sisi@gmail.com). Nagyon hálás vagyok neki, amiért mindig a rendelkezésemre áll, és hihetetlen, de tudja mit akarok, még akkor is, mikor én nem. Köszönöm! ♥

Mivel a szúnyoggyilkoló évszak már javában tombol, és majdnem mindenki percenként törli a verejtéket a homlokáról, mint a nyár legnagyobb imádója, kötelességemnek érzem, hogy megosszam veletek azt az 5 fő okot, amiért ez a kedvenc időszakom.

1. A hosszú nappalok. Egyszerűen imádom, hogy mikor este nyolckor zötyögök hazafelé, nem kell tartanom a sötét utcáktól, hiszen tökéletesen világos van.

2. Az iskolaszünet, bár ez magától értetődik. Olyan megnyugtató, hogy a kötelezőkön kívül nem kell aggódnom a suli miatt, nincsenek dolgozatok, felelések, vizsgák, vagy hosszadalmas tanulással töltött órák.

3. Nincs szükség kabátra, sapkára, sálra. Tegnap, megérkezve a német tanáromhoz kibújtam a papucsomból és már készen is voltam. Nem kellett kibújnom egy hatalmas kényszerzubbonyból, nem kellett lefejtenem magamról azt a sok meleg réteget, nem kellett csizmát leszenvednem magamról, megspóroltam legalább tíz percet.

4. Meleg van. Bár lehet, hogy ez csak engem dob fel ennyire (fázós típus vagyok, számomra a nyár a kánaán), mert szinte mindenkitől a panaszkodást hallom, pedig egész télen csak erre vártak. Nagymamám mindig azt mondja, hogy az idő mindig olyan, amilyennek lennie kell, tehát örüljünk a szikrázó napsütésnek és élezzük ki, amíg tart. Visszasírjuk majd, mikor jön a fagy.

5. Szabadság. Lehet, hogy csak én érzem így, de véleményem szerint a nyár tele van lehetőségekkel, melyeket ki kell használni. És nem feltétlenül a fesztiválozásra gondolok, hanem arra, hogy ilyenkor az ember oda megy, ahova akar, azt eszik, amihez kedve szottyan, akkor mos hajat, amikor éppen ráér, és addig fekszik a strandon, ameddig rákvörösre nem ég. Ilyenkor mintha kevésbé számítana, inkább csak az adott pillanat a fontos.

Észrevettétek, hogy ahogy haladtam előre, egyre több mondanivalóm lett? 

Tetszett a bejegyzés? Egyetértesz velem? Miben igen, miben nem? Melyik a kedvenc évszakod és miért?

Szeretettel,

Bia