Nőnek lenni megtiszteltetés

Kedves olvasók!

Úgy vélem, hogy az olvasóim nagy része nőnemű, ezért bátorkodtam ezt az okfejtést papírra vetni. Ha esetleg erre téved egy-egy férfi, azért nem kell hanyatt-homlok menekülnie, hiszen érdekes dolgokat tudhat meg az ellenkező nem egyedeiről.

Viszont mindenek előtt szeretném leszögezni, hogy - mivel az általánosítást, beskatulyázást én sem kedvelem - bár a cikk összefoglalva tárgyalja a lányokat, kötelezőnek érzem megemlíteni, hogy a leírtak nem vonatkozhatnak mindenkire, hiszen mások vagyunk, és ez így van rendjén.

Tisztában vagyok vele, hogy nőnek lenni kihívás. Még akkor is, ha mi viszonylag szerencsés helyzetben vagyunk, nem olyan társadalomban kellett felnőnünk, ahol a nőknek (nem kifejezetten a politikában) nincs szavazati joguk, a gyerekszülés az egyedüli feladatuk, életcéljuk. Így bár szavazhatunk, irányíthatunk, dolgozhatunk, érvényesíthetjük a jogainkat, mégis olykor-olykor háttérbe szorulunk.

Ennek fő oka a szaporodásunk menete, hiszen egy nő legalább egy évig kénytelen otthon maradni gyermekével, ennek potenciálja pedig hátráltathatja a munkában, szerintem ezt a történetet mindannyian ismerjük.

Aztán ott van még a menstruáció, amit nem is visszafogó tényező miatt hozok példaképp, hanem leginkább azért, mert nyűgös egy folyamat. Havonta 4-8 napig ramatyul érezni magunkat nem kifejezetten kellemes, ráadásul ott van még a PMS (premenstruációs szindróma) is, amitől önkéntelenül is érzelmi ronccsá válunk. Van, aki érzékennyé, pityergőssé válik, mások idegbajossá, megint mások egyszerűen csak kedvetlenné, depresszióssá. Véleményem szerint ez egy igen kiszolgáltatott állapot, hiszen ilyenkor nem mi irányítjuk az érzelmeinket, hanem egy testi folyamat felülkerekedik rajtunk.

Nem célom a férfiak életét semmibe venni, könnyűnek, habos tortának titulálni, így bár őket is rengeteg sérelem érheti egy szimpla nap folyamán, valamiért ők úgy szocializálódtak, hogy ezt jól kezeljék (természetesen mindig van kivétel). Egy hölgyet megannyi előítélet érhet. Vannak bizonyos elvárások csatolva hozzánk, melyeknek nem tehetünk mind eleget. Hiszen egy nő formás, telt idomú, karcsú, törékeny, alacsony, gyenge, érzékeny, házias, konyhatündér, rendes, tisztaságmániás, szemérmes, önbizalomtól túlcsorduló, kivételesen gyönyörű, kitűnően táncol/énekel, és rendkívül okos. Na persze! Nem születhet mindenki Miranda Kerrnek, ez természetes, és mi is csak emberből vagyunk, folyamatosan képezzük, tornásztatjuk az agyunkat, de ez még nem jelenti azt, hogy minden problémát meg tudunk oldani, legyen szó műelemzésről, szénhidrogénekről, vagy elektrosztatikáról. Egyszerűen nem érthetünk mindenhez, így a főzés, a rendrakás nem feltétlenül tartozik a kedvenc elfoglaltságaink közé. Én például már az ételmelegítésnél is meg vagyok lőve, valamiért nincs érzékem a dologhoz, viszont azért majd később szeretném fejleszteni a gasztronómiai tudásom. Tehát a lényeg az, hogy tartsuk észben: nem lehetünk tökéletesek, és senki elvárásainak sem kell eleget tennünk.

Azonban amint láthatjátok a címből, ezzel a bejegyzéssel nem azt szeretném érzékeltetni, milyen nehéz sorssal vagyunk megáldva, mi nők. Sokkal inkább arra irányulnának a soraim, hogy miért is van akkora szerencsénk.

Hiszen gondoljunk csak bele. Nem hinném, hogy bárkit is megsértek azzal az állításommal, hogy mi a szebbik nem képviselői vagyunk. Mert bár a férfiak kifejezetten jóképűek és vonzóak, a hölgyek kecsesek, finom vonalakkal, puha bőrrel és sűrű hajkoronával megáldottak. A kinézetünk pedig (még ha nem is születünk Miranda Kerrnek) tulajdonképpen adu a kezünkben. Figyelem övez bennünket, a megfelelő környezetben pedig igazán megbecsülik a nőket a rendesen megnevelt férfiak. Általánosságban megfigyelhető, hogy sokkal precízebbek vagyunk, ilyen munkaerőre pedig mindenhol szükség van.

Egy nő bizonyíthat, éppen az előítéletek miatt. Bebizonyíthatjuk, hogy ha a helyzet megkívánja, hímtársainknál is keményebbek, okosabbak, kitartóbbak vagyunk. Természetesen, ahogy említettem, nem kell az elvárásoknak megfelelni, nem is erről van szó. Hanem arról, hogy megkerülve a minket övező előítéleteket, új célok felé törjünk, és kivívjuk egyenlőségünket, hogy ugyanolyan bánásmódban részesüljünk, mint a férfiak. Hiszen valljuk be: nem vagyunk mi olyan törékenyek, mint ahogy az olykor tűnhet. Az elhullajtott könnyek száma nem egyenesen arányos a gyengeséggel. Ugyanis nem számít mennyi sérelem ér minket, hányszor bántanak meg, hányszor tűnik úgy, hogy az életünk zátonyra fut, vagy nem halad a teljesség felé, mi vagyunk azok, akik mindig, kivétel nélkül mindig felállnak.

Mindezek ellenére viszont a legnagyobb megtiszteltetésnek az anyaságot vélem. Tisztában vagyok vele, hogy vannak, akik nem szeretnének gyermeket, esetleg sajnálatos módon nem adatik meg számukra ez a csoda. Így legyen szó édes gyermekről, fogadottról, esetleg háziállatról, a gondoskodó képességünk nem ismer határokat. A feltétel nélküli szeretet véleményem szerint nem a romantikus regények szófordulata kéne, hogy legyen, sokkal inkább az anyákra vonatkozik az én szememben ez a két szó. Elvégre rajta kívül senki más nem képes ilyesmire: akkor is szeretni valakit, mikor az már elfordul tőlünk, esetleg rossz utakon jár, netalántán azt sem tudják merre. Bármi történjék is, egy anya a gyermekét feltétel nélkül szereti. [szomorú, hogy zárójelben meg kell jegyeznem, hogy nagyon-nagyon ritkán, de előfordulnak kivételek, ezért tartsuk észben, hogy milyen szerencsések is vagyunk]

Egy ilyen témát méltónak véltem az első bejegyzésbe az újbóli nyitás óta, remélem, hogy a ti tetszéseteket is elnyerte. Kifejezetten szubjektívre sikerült, ezért szeretném a ti véleményeteket is kikérni. Egyetértesz velem? Miben igen, miben nem? Kihagytam volna valamit? Gondolkodtatok már ezen?

Sok-sok szeretettel,

Bia ♥