2014. július 1., kedd

Kilépés

Kedves olvasóim!
Legújabb cikksorozatom már szinte az oldal nyitása óta tervben van, a modulsáv bemutatkozó részében is ott szerepel a blogspotos probléma kifejezés, így hát úgy döntöttem, hogy a mai napon közzéteszem a Blogger vagyok, ments ki innen! fantázianevet viselő sorozat első bejegyzését.
A minap elgondolkodtam azon, hogy vajon mikor jön el az a pillanat egy hivatásos, sok éve itt ragadt bloggerina életében, mikor egyszerűen kijelenti, hogy Adiós muchachos, és elhagyja ezt a virtuális közösséget. Nem arra gondolok, mikor egy besokallt kezdő írócsíra a kevés olvasó láttán, vagy a lelkesedése alábbhagyása után törli a blogját és éli tovább az életét, hanem mikor valaki éveket áldoz bele abba, hogy kommunikáljon az olvasóival, megírja a fejezeteket, megszerkeszti a fejléceket, van mögötte öt történetes oldal, három neves design blogon munkálkodott már, megírt ezer meg ezer kritikát, cikket, ajánlót. Mikor jön el az a pillanat, mikor elbúcsúzik?
Hülye kérdés, hiszen akik olvassák ezt, még minden bizonnyal szerves tagjai a kolóniának, akik pedig esetleg meglépték már ezt, nem tudnak nekem felelni. Úgyhogy gyertek, gondoljunk bele együtt!
Tizennégy éves vagyok, másfél éve tengetem már itt a napjaimat, mégsem érzem úgy, hogy valaha ki tudnék szállni. Persze nem tervezek nyolcvanévesen is fejezeteket pingálni az internetre, de amikor a jövőre gondolok, magam mellé képzelem a blogomat is. Az életem egyik legfontosabb része, szánalmas módon általában a család és - rendes iskolaidőben - a tanulás után ez az első számú dolog.
Van ehhez valamiféle korhatár? Eljön az a pillanat, mikor már csak félve említjük meg, hogy hány évesek vagyunk, mert ennyi idősen a legtöbbek már családot alapítottak? Vagy ha például sikerül befutnunk íróként, azzal búcsúzunk, hogy keressenek a könyvesboltokban? A beszédeinkben pedig majd megemlítjük, hogy a blogspot volt az első löket? Meg, hogy az ilyen és olyan nevű felhasználók segítettek abban, hogy eljussunk idáig? Abszurdnak tűnik, mégis meggyőződésem, hogy mi, akik ma még kósza bejegyzéseket pötyögünk a klaviatúrán, egy napon majd a saját könyvünk borítójával fogunk fényképezkedni - legyen szó terjedelmes regényről, életutat bemutató önéletrajzról vagy bármi másról.
Leginkább a miértje érdekel. Mi vezet arra, hogy felmondjunk? A tény, hogy letettünk valamit az asztalra? A kiöregedés gondolata? A továbblépés? Vágy valami új után? Belefáradás, megunás? Megannyi kérdés...
Szerintem, ha én egyszer itt hagynám a blogvilágot, az azért lehetne, mert úgy érezném, hogy már nem tudok többet kihozni belőle. Megtettem mindent, amit szerettem volna, a létező összes dolgot cikkbe foglaltam már, történeteket körmöltem, és cseréket csináltam. Mégis, valahogy nem látom az alagút végét, mintha ez egy útvesztő lenne, melyből nincs, és nem is szeretném, hogy legyen kiút.
Izgatottan várom a véleményedet, akár tapasztalt, sokat látott íróról van szó, akár egy nemrég idecsöppent leányzóról, hiszen ez a kétféle szemszög sok mindenre választ adhat.
Szeretettel és köszönettel,
  - hiszen elértük a negyven rendszeres olvasót ♥ -
Bia

4 megjegyzés:

  1. Kedves Bia,
    Nem írtam eddig kommenteket, de ezt ne vedd magadra, csak arról van szó, hogy eléggé ellustultam az utóbbi időben, és gondolkodni sincs kedvem. De ez a bejegyzésed nagyon felkeltette az érdeklődésemet, muszáj hozzászólnom.
    Én is már jó két éve, hogy blogokkal foglalkozom, bár nem itt kezdtem, ez is tény. És úgy vagyok vele, ahogy te is. Az első számú hobbim, hogy a történeteimet írjam, és szerkesszek, kritikákat, ajánlókat írjak. Suli időben is minden szabad percemben a telefonomon olvastam a blogokat, hogy a kritikák minél hamarabb elkészüljenek. Azonban én is érzem néha azt, hogy kell egy kis szünet. Néha bennem van az az érzés, hogy nincs kedvem hozzá. Nincs kedvem leülni, és képeket keresgélni egy fejléchez, vagy válaszolni a kommentekre. Nem tudom megmondani, mitől alakul ki ez az érzés, hisz mindennap látogatom a blogokat, de mivel alapból szeretem, és szükségem van a változásokra, szoktam személyes szüneteket tartani, talán csak pár napot, mikor távol maradok ezektől, s amint "kipihentem" magam, újult erővel térek vissza, hogy behozzam a lemaradásom. Talán épp erről van szó, egy tapasztalt bloggernél. Változatosságra van szüksége, elvesztette az érdeklődését, vagy egyszerűen azon kapta magát, hogy nincs kedve ehhez az egészhez.
    Én még ott tartok, ahol te. Nem akarom befejezni, és néha-néha pár nap szünettel teljesen beérem, hogy utána folytathassam. :)
    Csak gondoltam leírom az én véleményemet, hogy kitalálhassuk együtt, miről van szó. :D
    Ölel, Sam. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Sam,

      Látnál engem mostanában, szinte ki se mozdulok az ágyamból, ha nem lenne blogom, szerint tényleg nem lenne motivációm, egész nap csak fetrengenék. :) Úgyhogy teljesen megértem, hogy az égvilágon semmihez nincs kedved. Köszönöm, hogy ezúttal mégis úgy döntöttél, hozzászólsz a bejegyzésemhez, nagyon sokat jelent, hálás vagyok érte! ♥
      Engem általában a kocsiban ülve száll meg az ihlet, az ablakon kifelé bámulva, viszont bármikor máskor is, ha tehetem akkor a történeteim következő lépésén - esetleg a végén - gondolkodom. Én kétszer alkotói szabadságot szabtam meg magamnak, az első és a második történetem után, két-két hónapot az írásra szántam. Éppen ezért van most ez az oldal, hogy erre ne legyen szükségem. Viszont a távol töltött idő alatt is az Irányítópult volt az első, amit megnyitottam a böngészőben, folyamatosan jelen voltam, mert nekem is szintén hiányzik ez a világ, ha nem vagyok benne - azért sem tartottam azóta szünetet, nem is tervezek. :)
      Még egyszer köszönöm, hogy leírtad a véleményed, egyet kell értenem veled, mindenben. :)

      Millió puszi,
      Bia

      Törlés
  2. Drága Bia!!
    Szörnyen távolinak érzem azt az időt, amikor minden bejegyzésedhez körmöltem a kis véleményeimet. Kétség kívül a te "blogjaidhoz" írtam a legtöbbet. :) Sajnálom, hogy ennyire eltávolodtunk egymástól, és, hogy ilyen ritkán írok kommenteket.
    Ez a bejegyzés, engem is nagyon megragadott, elgondolkodtatott. Honnan tudhatjuk, hogy mikor kell megállnunk? Többször is szenvedtem már alkotói válságban, de ekkorában amiben most vagyok, még azt hiszem sosem. Kétségbeesetten akarok kapaszkodni valamibe, ami megtart és nem engedi, hogy elvesszek. Nem akarom abbahagyni a blogolást, ezt tudom, de egyszerűen nem jön az ihlet. :(
    Ölel: Lucinda

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Lucinda,

      Hasonlóképpen érzek én is, sajnálom, hogy már nem tevékenykedem olyan szorgosan az oldaladon, mint ahogy egykor tettem. Tényleg eltávolodtunk, igazából az okát nem is nagyon tudom megnevezni.
      Szerintem gondolkozz el azon, hogy boldoggá tesz-e ez az egész. Mert ha úgy érzed, hogy nem kötelező jelleggel, azért csinálod mert kell, szinte munkának és tehernek érzed a blogolást, akkor nincs értelme folytatni. Viszont ha ez az, ami téged felvidít, akkor nem szabad abbahagynod! Kíváncsi vagyok, hogy végül miként fogsz dönteni.
      Köszönöm, hogy írtál!

      Millió puszi,
      Bia

      Törlés