Dió
nyüszítésére ébredtem. Egészen halkan vonyított a lassan otthonává váló
babakocsiban, én mégis szinte azonnal felriadtam. Megnéztem, mi okozhatja a
méltatlankodását. Álmában rúgkapált aprócska szürke lábacskáival, talán a múlt
heti eseményeket élte meg ismét, akkor sebesült meg. Egyik éjjel a telepre
tévedő kóbor kutya szaglászni, majd kisvártatva harapdálni kezdett, fene se
tudja miért. Dió pedig a maga néhány centijével azonnal a segítségemre sietett,
mivel az éjszaka korábbi részét a kocsmában töltöttem, így nem tudtam megvédeni
magam. Ezután kényszerült a babakocsiba.
A nap már felkelt, de emberek még nem jártak az utcán. Kicsit összébb húztam magamon a pokrócomat, mert hűvös téli szél fújt végig a házak között. Egy pillanattal később nyílt az első ajtó és munkába készülő felnőttek, iskolába igyekvő gyerekek battyogtak kifelé.
A Tesco-s szatyromban turkáltam reggeli után nézve. Tegnap kaptam egy száraz zsemlét, amit mostanra tettem el. Előhúztam és falatozni kezdtem. Párizsi is járt hozzá, így igazi fejedelmi lakomában lehetett részem.
Nem sokkal később egy pap sétált végig a szemközti járdán. Hosszú, fekete reverendát viselt, nyakában hatalmas kereszt lógott, melyet olykor-olykor megsimított, mielőtt betért volna az egyik házba. A feleségem jutott eszembe, a menyegzőnk. A felejthetetlen nászút, valamint a biztonságos otthonba való hazatérés. Csakhogy Klára beteg lett. Az én egyetlenem, aki az élet minden sorscsapásával megbirkózott, térdre kényszerült. Nem számított, hogy mennyi pénzt, energiát, szeretet öltünk bele, többé nem állt talpra. Miután a kórházi kezelésekre, műtétekre és gyógyszerekre minden pénzünk ráment, lassan nem bírtam nézni, ahogy a szerelmem leépül, és az italhoz nyúltam. Elvesztettem az állásomat, elvesztettem a feleségemet, aki élete utolsó szakaszát a babakocsiban töltötte, és elveszítettem az otthonomat. Ezután pártolt el tőlem sivár életem utolsó reménysugara, a fiam. Szégyellem beismerni, de nem bántam jól vele. Mindig is úgy véltem, hogy egy gyereknek pénzre van szüksége a felhőtlen élethez, azt pedig meg is adtam neki, csak sajnos kölcsönös szeretetben nemigen bővelkedett a kapcsolatunk. Így mikor anyagi javakkal már nem tudtam magam mellett tartani, elvesztettem őt is. Ma már megadnám neki az igényelt szeretetet. Bármit megadnék azért, hogy mellettem legyen.
Mi maradt hát számomra? Egy árva kutya, aki valószínűleg hamarosan meghal. Néhány környékbeli, aki megszán némi pénzzel és étellel, de azt is csak szánalomból teszik. Más semmi. Nincsen lakásom, melyet kedvem szerint fűthetek, hogy ne kelljen aggódnom a téli fagyoktól éjszaka. Nincs egy ágyam, ahova ledőlhetek a nap végén, és ahol mellém gurul a feleségem. Nincsenek falaim, nincs fedél a fejem felett, mely biztonságot nyújthatna, teljesen ki vagyok szolgáltatva. Nincs fürdőszobám, ahol tiszta külsőt és megjelenést varázsolhatnék magamnak egy állásinterjúra. Nincs hűtőm tele finomabbnál finomabb ételekkel. Nincs semmim.
Ebédidő volt, mikor Dió felébredt és éhes arcot vágott. Pár napja az a furcsa arcú nő észrevette, hogy nem ugrándozik körülöttem, ahogy szokott, és addig nem hagyott békén, amíg el nem meséltem, hogy mi történt vele. Erre aztán egy hatalmas adag kutyaeledellel tért vissza másnap. Az egyik ilyet betettem Dió mellé, hadd falatozzon.
Egy kisfiú közeledett felém iskolatáskával a hátán, ami nagyobb volt, mint ő maga. Alufóliába csomagolt szendvicset tartott a kezében, melyet már jó néhány méterrel odébb felém nyújtott. Mikor elég közel volt, kezembe nyomta és bizonytalan arckifejezéssel bámult rám. Gyermeki ártatlanság csillogott mélybarna szemeiben, egészen a fiamra emlékeztetett. Rámosolyogtam. Vidáman szökdelt vissza a kocsiban váró anyukájához.
A szatyrom mélyére süllyesztettem a kincset. Ekkor vettem észre, hogy mennyire meg volt tömve az éléskamrám. Próbáltam fejben összerakni, hogy miket kaptam a héten, csupán azért, mert itt ültem az út szélén, és mert tudták, hogy nem kell félniük tőlem. Becsiccsentve is legfeljebb kidőltem valahol, sosem üvöltöttem senkivel, nem bántottam senkit. Kaptam elegendő ételt, ünnepekkor még jó minőségű italokat is. A pokrócokat is a furcsa arcú nőnek köszönhettem, a szomszédja pedig téli ruhákkal látott el. A fiatal egyetemista gyakran beszélgetett velem a vizsgái előtt, pedig sosem szolgáltam rá, morcosan bólogattam mindenre, amit mondott. Miért nem mosolyogtam rá? Miért állt mégis szóba velem? Hirtelen egészen forrónak éreztem ezt a csípős januári délutánt. Olyan érzés keringett a testemben, melyet már évek óta nem tapasztaltam. Hálás voltam.
Felkerekedtem és magam előtt tolva az ebet a közeli kis Tescohoz bandukoltam, ahol beszereztem néhány dolgot. Mire kiértem, már besötétedett. Hűvös szél süvített végig az üzlet mögötti parkon, szinte fájt. Az emberek már hazafelé siettek meleg otthonaikba. Lekuporodtam az egyik padra, a nyüszítő Diót pedig kiemeltem a babakocsiból és magam mellé fektettem, hogy a saját testemmel melegíthessem. Elégedetten hallgatott el. Ahogy elnyomott az álom, habkönnyűnek véltem magam, és valamiféle békesség, megnyugvás árasztott el.
A nap már felkelt, de emberek még nem jártak az utcán. Kicsit összébb húztam magamon a pokrócomat, mert hűvös téli szél fújt végig a házak között. Egy pillanattal később nyílt az első ajtó és munkába készülő felnőttek, iskolába igyekvő gyerekek battyogtak kifelé.
A Tesco-s szatyromban turkáltam reggeli után nézve. Tegnap kaptam egy száraz zsemlét, amit mostanra tettem el. Előhúztam és falatozni kezdtem. Párizsi is járt hozzá, így igazi fejedelmi lakomában lehetett részem.
Nem sokkal később egy pap sétált végig a szemközti járdán. Hosszú, fekete reverendát viselt, nyakában hatalmas kereszt lógott, melyet olykor-olykor megsimított, mielőtt betért volna az egyik házba. A feleségem jutott eszembe, a menyegzőnk. A felejthetetlen nászút, valamint a biztonságos otthonba való hazatérés. Csakhogy Klára beteg lett. Az én egyetlenem, aki az élet minden sorscsapásával megbirkózott, térdre kényszerült. Nem számított, hogy mennyi pénzt, energiát, szeretet öltünk bele, többé nem állt talpra. Miután a kórházi kezelésekre, műtétekre és gyógyszerekre minden pénzünk ráment, lassan nem bírtam nézni, ahogy a szerelmem leépül, és az italhoz nyúltam. Elvesztettem az állásomat, elvesztettem a feleségemet, aki élete utolsó szakaszát a babakocsiban töltötte, és elveszítettem az otthonomat. Ezután pártolt el tőlem sivár életem utolsó reménysugara, a fiam. Szégyellem beismerni, de nem bántam jól vele. Mindig is úgy véltem, hogy egy gyereknek pénzre van szüksége a felhőtlen élethez, azt pedig meg is adtam neki, csak sajnos kölcsönös szeretetben nemigen bővelkedett a kapcsolatunk. Így mikor anyagi javakkal már nem tudtam magam mellett tartani, elvesztettem őt is. Ma már megadnám neki az igényelt szeretetet. Bármit megadnék azért, hogy mellettem legyen.
Mi maradt hát számomra? Egy árva kutya, aki valószínűleg hamarosan meghal. Néhány környékbeli, aki megszán némi pénzzel és étellel, de azt is csak szánalomból teszik. Más semmi. Nincsen lakásom, melyet kedvem szerint fűthetek, hogy ne kelljen aggódnom a téli fagyoktól éjszaka. Nincs egy ágyam, ahova ledőlhetek a nap végén, és ahol mellém gurul a feleségem. Nincsenek falaim, nincs fedél a fejem felett, mely biztonságot nyújthatna, teljesen ki vagyok szolgáltatva. Nincs fürdőszobám, ahol tiszta külsőt és megjelenést varázsolhatnék magamnak egy állásinterjúra. Nincs hűtőm tele finomabbnál finomabb ételekkel. Nincs semmim.
Ebédidő volt, mikor Dió felébredt és éhes arcot vágott. Pár napja az a furcsa arcú nő észrevette, hogy nem ugrándozik körülöttem, ahogy szokott, és addig nem hagyott békén, amíg el nem meséltem, hogy mi történt vele. Erre aztán egy hatalmas adag kutyaeledellel tért vissza másnap. Az egyik ilyet betettem Dió mellé, hadd falatozzon.
Egy kisfiú közeledett felém iskolatáskával a hátán, ami nagyobb volt, mint ő maga. Alufóliába csomagolt szendvicset tartott a kezében, melyet már jó néhány méterrel odébb felém nyújtott. Mikor elég közel volt, kezembe nyomta és bizonytalan arckifejezéssel bámult rám. Gyermeki ártatlanság csillogott mélybarna szemeiben, egészen a fiamra emlékeztetett. Rámosolyogtam. Vidáman szökdelt vissza a kocsiban váró anyukájához.
A szatyrom mélyére süllyesztettem a kincset. Ekkor vettem észre, hogy mennyire meg volt tömve az éléskamrám. Próbáltam fejben összerakni, hogy miket kaptam a héten, csupán azért, mert itt ültem az út szélén, és mert tudták, hogy nem kell félniük tőlem. Becsiccsentve is legfeljebb kidőltem valahol, sosem üvöltöttem senkivel, nem bántottam senkit. Kaptam elegendő ételt, ünnepekkor még jó minőségű italokat is. A pokrócokat is a furcsa arcú nőnek köszönhettem, a szomszédja pedig téli ruhákkal látott el. A fiatal egyetemista gyakran beszélgetett velem a vizsgái előtt, pedig sosem szolgáltam rá, morcosan bólogattam mindenre, amit mondott. Miért nem mosolyogtam rá? Miért állt mégis szóba velem? Hirtelen egészen forrónak éreztem ezt a csípős januári délutánt. Olyan érzés keringett a testemben, melyet már évek óta nem tapasztaltam. Hálás voltam.
Felkerekedtem és magam előtt tolva az ebet a közeli kis Tescohoz bandukoltam, ahol beszereztem néhány dolgot. Mire kiértem, már besötétedett. Hűvös szél süvített végig az üzlet mögötti parkon, szinte fájt. Az emberek már hazafelé siettek meleg otthonaikba. Lekuporodtam az egyik padra, a nyüszítő Diót pedig kiemeltem a babakocsiból és magam mellé fektettem, hogy a saját testemmel melegíthessem. Elégedetten hallgatott el. Ahogy elnyomott az álom, habkönnyűnek véltem magam, és valamiféle békesség, megnyugvás árasztott el.
Kedves olvasók!
Szeretem a magam kis szokásait, most mégis úgy döntöttem, hogy felrúgom őket. Valamiért úgy éreztem helyénvalónak, ha a végén üdvözöllek benneteket, a végén magyarázok.
A magyartanárom benevezte az osztályt a Szépírók Társaságának egy pályázatára, melyre ezen általam írt mű volt az egyik beküldött. Az alapötlet valamint a cselekményvezetés csoportmunka gyümölcse, az én dolgom a megformálás volt. Ennél többet nem szeretnék hozzáfűzni, mindenki levonhatja belőle a maga tanulságát.
Szeretettel,
Bia
