Késhet a tavasz, ha már itt a tél?

Kedves olvasók!

El nem tudom mondani, mennyi gondolat kering bennem. Olyan borzasztó, hogy nem adhatok ki magamból mindent, ami odabent van, hiszen alig jut időm írni, és ez a legfájóbb abban, ha az embernek kevés szabadideje van - nem jut idő arra, amire igazán kéne. És akkor még nem beszéltem a youtube-függőségemről, mely kielégítetlen szeptember óta, a szobámról, melyben a kupleráj kezd konstanssá válni, valamint a kipihentségről, mely olyan ritka vendég mostanság. Sajnos vagy nem sajnos, de a prioritási listám legelején jelen pillanatban a tanulás áll, és annyi felesleges dolgot kell a fejembe erőltetnem. Persze ki vagyok én, hogy panaszkodjak? Nem vagyok egyetemista, idén csupán angolból érettségizem, szóval küldöm az energiát mindnyájatoknak, akiknek sokkal rosszabb, mint nekem. Kitartás!

Nem olyan régen elmélkedő fogalmazást kellet írnunk irodalom órára, melynek a kipofozott változatát tárom most elétek, fogadjátok szeretettel! Remélem erőt tudtok meríteni az írásomból.
Ó, és az előző volt a századik bejegyzés. Köszönöm nektek! ♥

Percy Bysshe Shelley 1819-ben eltalálta a lényeget: „késhet a Tavasz, ha már itt a Tél?” – írta, ami akár a modern világ megszállott pozitív gondolkodóinak alaptétele is lehetne, amellett, hogy az Óda a nyugati szélhez című csodálatos vers utolsó sora.

Az idézet egy feje tetejére állított évszak-toposz. Valahogy úgy lehetne értelmezni, hogy nincs okunk keseregni a tél miatt (mely az elmúlást jelképezi), hiszen bármi történjék, utána biztosan megérkezik a megváltást jelentő tavasz. Így tehát ez a természet törvénye: ha valami történik velünk, sorscsapás, haláleset vagy bármi elszomorító, akár aprócska dolog is lehet, ne essünk kétségbe, elvégre utána csak valami elképesztő következhet. Talán közhely, talán elcsépelt életbölcsesség, mégis igaznak bizonyul. Ami leginkább mellette áll, az maga a tapasztalat. Ha végigtekintünk életünk elmúlt évein, hullámvölgyekkel találkozunk. Egyszer fent – máskor lent; semmi sem állandó, így a rosszkedv sem.

Persze a gondolat más oldalról is megközelíthető. Az élet örömeit nem tudnánk értékelni, ha folyamatosak lennének. Küzdelem nélkül mit ér a siker? Így miután átvészeljük a kellemetlenségeket, kárpótlásként megkapjuk a vidámságot, melyet így már értékelni is tudunk a sűrű ködfelhő után.

Csakhogy ne feledkezzünk meg az érme másik oldaláról sem, elvégre a gondtalanság sem tart örökké, ismét hullámvölgy következik, ez az élet rendje. Mi csupán annyit tehetünk, hogy élvezzük az apró örömöket, amíg tehetjük.

Másféle megfogalmazásban is létezik a tézis. Mindig pirkadat előtt van a legsötétebb. Zápor után felragyog a szivárvány, sőt, eső nélkül nincs is szivárvány. Bár mindegy ki, mikor vagy hogyan rukkol elő vele, lényeg, hogy mindig tartsuk szem előtt.

Hogy tetszett? Ismered a verset? Hogyan vélekedsz a témáról? Egyetértesz velem?

Sok-sok szeretettel,

Bia