2015. december 19., szombat

Akár hiszed, akár nem

Kedves olvasók!
Nem olyan régen a magyartanárnőm felhívta az osztály figyelmét egy pályázatra, melyre örömmel küldtem be az írásomat. Janikovszky Éva emlékére kellett kamaszmonológot gyártani, eredmény viszont csak januárban lesz, de gondoltam addig is megmutatom nektek, hogy mit sikerült alkotnom.

Akár hiszed, akár nem

Akár hiszed, akár nem, a mai tinédzserek nem a közösségi hálón lógnak napi 24 órában. Ugye milyen hihetetlen? De várj, tudom én még ezt fokozni: a huszonegyedik század fiataljai nem csupán üresfejű, netfüggő holdkórosok. Azt hiszed, viccelek? Pedig kicsit sem. Ha pedig nem futsz el azon nyomban, azt üvöltözve, hogy „őrült, őrült!”, ki is fejtem neked nézeteimet.
Legtöbbünk 12-20 évet tölt iskolapadban. Napról napra egyre több tudást tömünk a kobakunkba, a másodfokú egyenleteket könnyűszerrel megoldjuk, a fél periódusos rendszert kívülről fújjuk, az egyedfejlődést teljes részletességgel prezentálni tudjuk, akár álmunkból felkeltve is. Ennélfogva, miután érettségivel vagy diplomával a kezünkben kilépünk az iskolából, elméletben készen kellene állnunk egy teljes, önálló életre. Egy túrót! Hogyan kell levelet címezni? Hogyan kell csekket feladni? Egyáltalán mi az, hogy csekk? Mi az, hogy rezsi? Mi az az adó, és miért kell nekem olyat fizetnem? Miért jár bárkinek is az én pénzemből? Hogyan szerezzek állást? Hogyan viselkedjek egy állásinterjún? Hogyan kell önéletrajzot írni? Az óvodai balett-verseny első helyet miért nem említhetem meg benne? A legfontosabb kérdés pedig, ami megválaszolatlanul marad a végtelennek tűnő diákévek alatt: ki vagyok én? Megannyi tanulással töltött idő, és mégsem tanítja meg nekünk senki, hogyan szeressük önmagunkat.
Bár, ha jobban belegondolunk, miért is tanítanának meg rá? Egy olyan társadalomban élünk, amely az önbizalom hiányára építi a marketingszövegeit, így senkinek sem áll érdekében, hogy tisztában legyünk azzal, milyen csodálatosak is vagyunk valójában. Ezért hát megpróbálunk mások nevetséges elvárásainak megfelelni, ami, valljuk be, lehetetlen. Főleg, mivel bármit teszünk, legalább egy ujj úgyis ránk mutat, és gazdája lekicsinylő megjegyzést tesz bármire, amibe csak bele tud kötni.
Tehát nekem elhiheted: igenis, gondolkodó kamaszok vagyunk. Csakhogy túlságosan félünk a saját elménktől, a saját határtalan képzeletünktől. Hogy miért? Mert tartunk a kudarctól, attól, hogy végül nem lesz elég, amit nyújtani tudunk.

Mi a véleményetek? Mit gondoltok a témáról? Szoktatok ilyen, és ehhez hasonló pályázatokra, kiírásokra alkotni?

4 megjegyzés:

  1. Drága Bia! Miért nem lepődöm meg, hogy megint ilyen jót tudsz alkotni? :) Szerintem teljes mértékben igazad van. Tényleg. Ezen már én is gondoltam, hogy miért nem tudnak nekünk hasznosat tanitani? Amivel kezdenénk is valamit? Szerencsére a mi sulinkba ilyesmiről van szó, tehát állásinterjúk, meg önéletrajzok, meg szakdolgozathoz hasonló 6 oldalas esszék. Remélem lassan a többi suliban is be fogják vezetni. Szerintem nagyon jól összefoglaltad, és szoritok neked , majd mindenképp ird meg, hogy hogy sikerüét! :)
    Sissy

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Sissy,

      Nagyon szépen köszönöm a kedves szavakat, drága vagy! Örülök, hogy mások fejében is megfogalmazódnak hasonló gondolatok. Minél többen vagyunk, annál jobb! Talán a mi gyerekeink, esetleg unokáink már örömmel fognak iskolába menni. :)
      Sikerült megosztottan első helyezést elérnem 2 másik leányzóval együtt, szóval nagyon boldog vagyok. :) A hölgy, aki szervezte, nagyon aranyos, és már kétszer elvitt a kossuth rádióba, meg a helyszíni interjúkat is leadták már a tévében. Nagyon izgalmas az egész.
      Köszönöm, hogy írtál nekem! ♥

      Szeretettel,
      Bia

      Törlés
  2. Kedves Bia!
    Már a monológ címe is felkeltette az érdeklődésemet, ezért nem csoda, hogy elolvastam. Mindig is szerettem az írásaidat, és most se csalódtam. Imádom, ahogyan fogalmazol. Nagyon tetszik, amit írtál és teljesen egyet is értek vele. Remélem sikeresen fogsz szerepelni a versenyen!:)
    Ölel,
    Amabel

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Amabel,

      Nagyon aranyos vagy, köszönöm szépen! Örülök, hogy egyetértesz, remélem, hogy hamarosan lesz eredménye ennek. :) Talán majd a mi gyerekeink vagy unokáink boldogabbak lesznek az iskolapadban.
      Első helyezett lettem két másik lánnyal karöltve, úgyhogy nagy volt a boldogság. :) A hölgy, aki az egészet szervezte, vitt egy másik lányt meg engem a kossuth rádióhoz interjúra, plusz a helyszíni riport is volt a tévében. :)
      Köszönöm, hogy írtál! ♥

      Szeretettel,
      Bia

      Törlés