Semmi

Kedves olvasók!

Mint már említettem, a héten készítettem egy fogalmazást nyelvtan órán, mely bejelentés nélkül, váratlanul ért minket a tanárnővel való első óránkon, humorosságunkkal pedig kivívhattuk, hogy a semmiről kellett szöveget alkotnunk [értsd: a tanárnő megkérdezte, hogy miről tudunk fogalmazást írni, mire páran benyögték, hogy semmiről]. Ez a helyesírásunkat volt hivatott felmérni, ugyanis öt embert kellett a pedagógusnak kiválasztania egy erre vonatkozó versenyre. Szerencsére csak két vesszőhibát vétettem, így részt vehetek ezen a megmérettetésen.

Úgy gondoltam, hogy megosztom veletek ezt a fogalmazást, hiszen egészen másfajta, mint amilyet korábban olvashattatok tőlem. A cikkeim ötlete először megszületik a fejemben, majd a számítógépre importálom a gondolataimat, később javítom a sorokat, így egy ilyen bejegyzéssel jóval több időt töltök, mint negyvenöt perc. Ezúttal a megadott téma - bár néha éppen ez segít -, az időhiány és a reggeli felkészületlenségem miatt nem életem műve került ki a kezeim közül, ettől függetlenül sikerült összekaparnom egy kis filozofikus hablatyot - annál inkább, mivel a címről némi töprengés után eszembe jutott a Google fiókom idézete -, mely az én ló betűimmel az oldal háromnegyedét befedte.

,,Semmit kellett volna csinálnia, de ő nem csinált semmit˝ - írta Stanislaw Lem. Akkor vajon mi lehet az a semmi? Mi lenne akkor, ha nem lenne semmi? Valószínűleg nem léteznének bolygók, csillagok. Nem lenne tenger, melyben egy tikkasztóan meleg nyári napon lehűthetnénk testünket, nem lenne talaj, mely biztos pontot nyújthatna lábaink alatt. Nem lenne ég, nem lennének felhők, a magasba emelve tekintetünket csak a végtelen sötétség tárulna elénk. Nehézségek árán megóvott történelmi emlékeink, évek alatt a magasba emelt felhőkarcolóink mind eltűnnének. Felszívódnánk az iskolák, a múzeumok, a vidámparkok, az állatkertek, sőt, otthonaink is. Viszont, ha tényleg nem lenne semmi, akkor bizony ember sem lenne, aki rettegve kijelenthetné, felismerhetné ezt. Így talán sosem tudjuk meg, milyen a semmi.

Lássuk, hogyan nézne ez ki esti elmével, korlátlan idő alatt átdolgozva:

,,Semmit kellett volna csinálnia, de ő nem csinált semmit˝ - írta Stanislaw Lem. Akkor vajon mit takarhat ez a rettegett szó? Mi lenne akkor, ha nem lenne semmi? Minden bizonnyal nem léteznének gigászi bolygók, az éjben fényesen ragyogó csillagok. Nem lenne mélykék tenger, melyben egy tikkasztóan meleg nyári napon lehűthetnénk felhevült testünket, nem lenne talaj, mely biztos pontot nyújthatna lábaink alatt ebben a bizonytalan világban. Nem lenne ózonszínű ég, nem lennének felhők, a magasba emelve tekintetünket csak a végtelen sötétség tárulna elénk. Nehézségek árán megóvott történelmi emlékeink, évek alatt a magasba emelt, káprázatos felhőkarcolóink mind eltűnnének. Felszívódnánk az oktatás intézményei, a kíváncsi történelemszeretők kedvencei, a múzeumok, a gyerekek szeretett vidámparkjai, az oly sokak által kedvelt állatkertek, sőt, meghitt otthonaink is. Viszont, ha tényleg nem lenne semmi, akkor bizony ember sem lenne, aki bárgyú tekintettel, reszketve kijelenthetné, felismerhetné ezt. Így talán sosem tudjuk meg, milyen a semmi.

Kicsit olyan ez, mint mikor az ember gondosan kijavítja hónapokkal, netán évekkel azelőtt pingált irományait, mert végigolvasva rácsodálkozik arra, hogy mennyire aranyosan bénácskák a sorai, velem legalábbis így van ez. Tíz vagy tizenegy lehettem, mikor legelső hosszabb lélegzetvételű történetemet papírra akartam vetni, majd néhány rövid fejezet után inkább hagytam a dolgot. Azonban nem töröltem ki a fájlt, így ha egy kis nevetésre vágyom, egyszerűen megnyitom. Azt hiszem, hogy ez magáért beszél:

- Ha már így egymásba botlottunk, ülünk egy padba? Én itt úgyse ismerek senkit. – mondta kicsit szomorúan Cinty.
- Én se.
- Akkor jó. Hova üljünk?
- Ide.
- Ok.
Leültek.

Hm... ez díjat érdemelne! Lehet, hogy indítanom kéne egy rovatot, melyben egy-egy fejezetet taglalok ebből a befejezetlen történetből.

Veled is előfordult már ilyen? Hogy szoktak sikerülni az is iskolai fogalmazásaid?

Szép álmokat kívánok,

Bia