2014. május 22., csütörtök

Minden kornak...

Kedves olvasók!
Úgy döntöttem, hogy mielőtt átadom magam az álmok furcsa világának, megajándékozlak titeket egy szösszenettel.
Ezt a témát szeretném többször is boncolgatni, így ennek a sorozatnak a Felnőni vagy nem felnőni címet adnám, remélem, hogy nem ez lesz az egyetlen ilyen bejegyzés. Talán nem kell magyaráznom, hogy pontosan mit is szeretnék megtárgyalni.
Most, hogy egyre inkább kamaszkoromat élem a magam tizennégy évével, néha szívesen visszautaznék azokba az időkbe, mikor a legnagyobb problémám az volt, hogy a homokozóban egy önző lurkó elvette a lila lapátomat. Szó sincs arról, hogy jelen pillanatban eget rengető problémáim lennének, de azért valljuk be, hogy az embernek ezekben az években az önbecsülés hiányán, az iskola nehézségein és a baráti kapcsolatokon kívül még a szüleivel is meg kell küzdenie. A fiúkat pedig még meg sem említettem, akik tesiórán kicsit túl komolyan veszik a futballt és szünet nélkül üvöltenek velünk, ártatlan láncszemekkel, amiért nem tudjuk elrúgni a labdát. Kicsit elkalandoztam...
Amikor iskolába kerültem cirka hatévesen, szerettem volna minél nagyobb és nagyobb lenni, felmenni a harmadik emeletre és árgus szemekkel figyelő tanár nélkül megebédelni. Viszont, túl a felvételin és lassan az év végi nyomáson is, úgy érzem bármit megadnék azért, hogy újra a Fafaluban - egyik barátnőm kurta elméjének szüleménye, így hívtuk az erdős területet az udvaron - lehessek, azt imitáljam, hogy természetfeletti képességeim vannak, és úgy másszak fel a legvastagabb törzsű fára, hogy tartanom kelljen a napközis pedagógustól. Szeretnék értetlen képpel ülni, mikor a felnőttek elsütnek egy-egy perverzebb viccet, szeretnék megállás nélkül sírni, csak azért, mert az osztályfőnök leszúrt, és szeretnék gondtalanul szaladgálni a hinták körül, mintha meghódíthatnám az egész világot.
Ezzel szemben most vörös képpel ülök biológián, amint a szaporodás rejtelmeit tanuljuk, és csak akkor szedem a lábaimat, ha sietek valahova. 
Ahogy az ember nő, vele nőnek a problémái és a szabadsága is. Vagyis: egy ötéves még az úttesten se mehet át egyedül, viszont az elé görgetett akadályok talán nem akkorák, mint egy harmincévesé, aki viszont akár Indiába is kiruccanhat a szülei beleegyezése nélkül, azonban neki pénzügyekkel és magánéleti nehézségekkel kell szembenéznie. Erre szokták azt mondani, hogy minden kornak megvan a maga szépsége.
Ennek a rövidke cikkszerűségnek nagyjából az volt a célja, hogy felvezesse a további ehhez kapcsolódóakat.
Neked elnyerte a tetszésedet a gondolatmenetem? Van valami hozzáfűznivalód? Szeretnéd ha tovább foglalkoznék ezzel a témával?

2 megjegyzés: