Kedves olvasók!
Nem olyan régen a magyartanárnőm felhívta az osztály figyelmét egy pályázatra, melyre örömmel küldtem be az írásomat. Janikovszky Éva emlékére kellett kamaszmonológot gyártani, eredmény viszont csak januárban lesz, de gondoltam addig is megmutatom nektek, hogy mit sikerült alkotnom.
Akár hiszed, akár nem
Akár hiszed, akár nem, a mai tinédzserek nem a közösségi hálón lógnak napi 24 órában. Ugye milyen hihetetlen? De várj, tudom én még ezt fokozni: a huszonegyedik század fiataljai nem csupán üresfejű, netfüggő holdkórosok. Azt hiszed, viccelek? Pedig kicsit sem. Ha pedig nem futsz el azon nyomban, azt üvöltözve, hogy „őrült, őrült!”, ki is fejtem neked nézeteimet.
Legtöbbünk 12-20 évet tölt iskolapadban. Napról napra egyre több tudást tömünk a kobakunkba, a másodfokú egyenleteket könnyűszerrel megoldjuk, a fél periódusos rendszert kívülről fújjuk, az egyedfejlődést teljes részletességgel prezentálni tudjuk, akár álmunkból felkeltve is. Ennélfogva, miután érettségivel vagy diplomával a kezünkben kilépünk az iskolából, elméletben készen kellene állnunk egy teljes, önálló életre. Egy túrót! Hogyan kell levelet címezni? Hogyan kell csekket feladni? Egyáltalán mi az, hogy csekk? Mi az, hogy rezsi? Mi az az adó, és miért kell nekem olyat fizetnem? Miért jár bárkinek is az én pénzemből? Hogyan szerezzek állást? Hogyan viselkedjek egy állásinterjún? Hogyan kell önéletrajzot írni? Az óvodai balett-verseny első helyet miért nem említhetem meg benne? A legfontosabb kérdés pedig, ami megválaszolatlanul marad a végtelennek tűnő diákévek alatt: ki vagyok én? Megannyi tanulással töltött idő, és mégsem tanítja meg nekünk senki, hogyan szeressük önmagunkat.
Bár, ha jobban belegondolunk, miért is tanítanának meg rá? Egy olyan társadalomban élünk, amely az önbizalom hiányára építi a marketingszövegeit, így senkinek sem áll érdekében, hogy tisztában legyünk azzal, milyen csodálatosak is vagyunk valójában. Ezért hát megpróbálunk mások nevetséges elvárásainak megfelelni, ami, valljuk be, lehetetlen. Főleg, mivel bármit teszünk, legalább egy ujj úgyis ránk mutat, és gazdája lekicsinylő megjegyzést tesz bármire, amibe csak bele tud kötni.
Tehát nekem elhiheted: igenis, gondolkodó kamaszok vagyunk. Csakhogy túlságosan félünk a saját elménktől, a saját határtalan képzeletünktől. Hogy miért? Mert tartunk a kudarctól, attól, hogy végül nem lesz elég, amit nyújtani tudunk.
Mi a véleményetek? Mit gondoltok a témáról? Szoktatok ilyen, és ehhez hasonló pályázatokra, kiírásokra alkotni?
